Sziasztok Drágáim!
Húztam-vontam az Epilógus megírását, sosem sikerült a végére érnem, még most sem érzem elég jónak, talán sosem fogom, mégis egy kicsit úgy érzem, méltó befejezés lett, és minden benne van, amit én bele szerettem volna tenni. Jó, ez tök ellentmondásos, de... Nem is tudom, mit érzek most, minden olyan furcsa.
Nos... Vége.
Köszönöm, hogy itt voltatok, olvastatok, vártátok... De ezt majd az utószóban, mert most nem vagyok elég összeszedett hozzá. Mindenesetre köszönöm. Mindent.
Uhm. Igazából, most csak annyit szeretnék kérni - így utoljára -, hogy mindenki, aki túlélte velem ezt a bő kilenc hónapot, legyen szíves írni nekem pár sort. Esetleg csak néhány szót, hogy mégis mit jelentett Nektek a történet. Nagyon, nagyon sokat jelentene, és még sosem kértem ilyet, de remélem, megteszitek ezt a szívességet. :)
Köszönöm szépen, és utoljára is ölelek mindenkit,
J. xxx
A szemem bántja a napfény, de még
nem nyitom ki, élvezem néhány percig a jótékony tudatlanságot, és egyébként is
a lusta emberek táborát erősítem, így alapkövetelmény ez a néhány percnyi
fetrengés az ágyban.
- Ébredj, Tündér – hallom, ahogy
Harry halkan szólítgat, majd megsimítja az arcom.
- Van nevem is – morgom, ő pedig
elneveti magát.
- Tudom, de most úgy nézel ki,
mint az az izé. Gilingalang, vagy…
- Csingiling, te idióta – emelem
fel a fejem, de a hülye vigyorát látva inkább vissza is ejtem azt a párnák
közé.
- Na – nyújtja el hosszan az „a”
betűt, de nem reagálok, ezért nemes egyszerűséggel ráveti magát az ágyra,
tökéletesen derékszögbe kerülve az én testemmel, és arcát – a felgyűrődött
pólóm miatti – csupasz hasamba fúrja.
- Ne már – állok neki vergődni,
mikor apró puszikat kezd rá adogatni, hisz bár az érzés kellemes, attól még én
végtelenül csikis vagyok. És a legszebb az egészben, hogy ezt ő is nagyon jól
tudja. – Ez így nem fair, Styles – nevetek, előnytelen helyzetemre célozva, ő
pedig felemeli a fejét. – Jó, na, gyere ide – húzóckodom feljebb, pont úgy,
hogy el is érjem őt, majd egy puszit adok a szája sarkába, amit ő ügyesen
elnyújt egy édes csókká.
- Egyébként, azért keltettelek –
kezdi, minden egyes szó után apró csókot nyomva a számra -, mert mondtad, hogy
ma ki akarsz menni.
- De én nem hajnali… - nézek az
éjjeli szekrényen lévő digitális órára – Jézusom, én nem hajnali fél tízre
gondoltam – döntöm a fejem fáradtan a mellkasának, ő pedig kuncogni kezd.
- Egyáltalán nincs korán.
- Neked talán nincs – mutatok rá bölcsen, ő pedig beleegyezően
bólint.
- Menj, öltözz fel, addig én
csinálok kávét - pillant rám, majd feláll, és felhúz magával engem is.
- Oké főnök – fordulok meg
szalutálva, de nem gondolom komolyan, és látszólag ő sem, hisz elkapja a
csuklóm, és a tengelyem körül megpörgetve engem húz magához.
- Haz, csak a fürdőbe megyek, nem
világgá – mosolygok rá pár perc múlva, de még mindig nem tűnik úgy, mint aki
legalábbis szándékozna elengedni. – Hát akkor ebből nem lesz kávé – sóhajtok
halkan, miközben ujjaimmal körkörösen simogatom a tarkóját.
- Mi? Ja. Dehogynem – húzódik el,
majd egy utolsó – na, jó, utolsó előtti – csók után magamra hagy a szobában, és
hallom, ahogy mezítláb végigcsattog a folyosón.
Magamban halkan dudorászva, a
kiválasztott ruhákkal a kezemben lépek be a fürdőbe, majd pillantásom
akaratlanul is a tükörre esik. Hogy mégis mit tarthatott bennem ma reggel
tündérinek? Sőt egyáltalán, mégis mit eszik rajtam? Bár kétségtelenül vonzó a
még félig csukott szemem, a kócos, szénaboglya séróm, és a párnalenyomat az
arcomon…
- Ne agyalj faszságokon, öltözz! – utasít a tudatalattim, és
mielőtt még egyáltalán lehetőségem lenne elgondolkozni azon, hogy valaki
parancsolgat nekem az agyam hátsó feléből, gyorsan magamra kapkodom a cuccaim,
majd egy arc- és fogmosást követően felfrissülve, üdén, és elképesztően kora
reggel kilépek a fürdőszobából, és ráérősen sétálok le a lépcsőn, magamban egy
Ed Sheeran dalt énekelgetve.
- Uh, de jó illat van – lépek be
a konyhába, majd felpattanok a pultra, Harry pedig mosolyogva – és nem
mellesleg félmeztelenül – vesz ki két bögrét a szekrényből. Figyelemmel
kísérem, ahogy megcsinálja a kávém, úgy, ahogy szeretem, majd a derekam
átkarolva egy határozott mozdulattal lekap a konyhapultról, és becipel a nappaliba.
Nevetve fekszem el a kanapén, ő
pedig kisétál, majd néhány pillanat múlva vissza is jön a gőzölgő csészékkel a
kezében.
Elveszem tőle az egyiket, ő pedig
mellém ül, és bekapcsolja a tévét. Meg sem lepődök, hogy alapból a
mesecsatornánál indul el, és szórakozottan figyelem a Harry szemeiben lévő
gyermeki csillogást, miközben a vállának dőlve, kávét iszogatva Spongebob-ot nézünk.
***
- Azt hiszem, én most megyek –
mondom, aztán leteszem a kiürült bögrém, és Harry-re pillantok.
- Oké, de siess haza – húzza el a száját, majd a derekam átkarolva húz
magához. Miután sikeresen, és szokásunkhoz híven jó hosszan elbúcsúzunk,
felállok a kanapéról, és kisétálok az előszobába, ahol felkapom a bőrdzsekim,
és a kulcsaimmal a kezemben kilépek az ajtón.
- Majd jövök! – kiáltom még
vissza, és halkan nevetve veszem tudomásul a bentről jövő halk, elégedetlen
mormogást.
Végigsétálok a reggeli órákban
kissé kihaltnak tűnő utcákon, az őszi szél néha bele-belekap a hajamba, és
fázósan húzom feljebb magamon a vékonyka kabát cipzárját, mikor a napot
eltakarja néhány szürke felhő. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem szakad
rám az ég, amíg kint leszek.
Beharapom az alsó ajkam, mikor
bekanyarodok a sarkon, és megpillantom a Temető
feliratot, hisz még évek múltán is összeszorul a gyomrom, és keserű ízt érzek a
számban a látványától. Nagy levegőt veszek, ami aztán éles sóhajtásként hagyja
el ajkaim, miközben egy erősnek szánt mozdulattal megtolom magam előtt a
kovácsoltvas kaput, ami miután beléptem, hangos csörömpöléssel záródik vissza a
helyére.
A bakancsom halkan kopog a kissé
már megviselt betonösvényen, céltudatosan lépkedek előre, majd a sírok között
balra fordulok.
Egy. Kettő.
Az övé a harmadik sírhely.
Nagyot nyelek, a szívem
akaratlanul is összefacsarodik a látványra, és muszáj vagyok lerogyni a rozoga
padra vele szemben. Hát, itt lennék.
Ilyenkor sosem tudok mit kezdeni
magammal, így csak esetlenül beletúrok a szél által összekócolt, már sokkalta
rövidebb hajamba, és újból csak nagyot sóhajtok. A kezem előhúzom a zsebemből,
a nap újból kisüt, így széthúzom a dzsekim, ezzel láthatóvá téve a Nirvana feliratú pólót. Igen, betűrve.
Igen, lóg rajtam, pontosan azért, mert férfi méret. És igen, teljesen
szándékosan, hisz az övé volt.
Már cseppet sem kellemetlen érzés
viselni, megnyugtat, bár már annyit hordtam, hogy An illata egy egyáltalán nem
érződik rajta. Nem érdekel, hogy csak egy agyonhordott ruhadarab, és nem
érdekel, hogy semmi jelentősége, úgy érzem, erre még szükségem van ahhoz, hogy
magamnál tartsam őt. Hogy még véletlenül se feledjem el.
A kezeim nézem, már magam sem
veszem észre, hogy a gyűrűmmel játszom, szórakozottan forgatom az ujjaim közt.
Feleszmélek, és örömittasan pillantok fel, aztán viszont rádöbbenek, hogy
akármennyire is érzem úgy, nincs velem. Akármennyire is észlelem néha a
jelenlétét, beszélni már nem tudok vele. Akármennyire is tudom, hogy ő márpedig
itt van, nem tudom neki elújságolni
az örömöm.
Képtelen vagyok megbeszélni vele
ezt az egészet, elmondani neki a gyűrűm értelmét, vagy épp csak annyit, hogy
teljes szívemből, végtére is igazán szeretem Harry-t.
Elmondani, hogy most őszintén
boldog vagyok.
Felemelem a fejem, és
elgondolkozva méregetem a márványlapot, amibe a bátyám nevetségesen rövid
életének kezdetét, és végét vésték bele, felette egyszerű betűtípussal az Andrew Samuels név.
Nem tudom, mit kéne tennem, talán
azt, amit már oly sokszor, talán újból imádkoznom kéne ahhoz az Istenhez,
akiben valójában nem is hiszek, most mégsem megy. Sosem megy igazán.
Mindig furcsa érzés itt lenni,
ellepik az agyam a morbid gondolatok, miszerint most konkrétan a bátyámon
taposok, de elhessegetem őket.
Nem agyalhatok ilyeneken, nem
ronthatom el újból az együtt töltött
időt ilyenekkel, ahogy mindig teszem. Most nem lehet.
Nem tudok mit csinálni, ezért
egyszerűen csak elképzelem, hogy itt van. Itt ül előttem, a márványkő
legtetején, hátát pedig a támlának veti. Elképzelem, hogy farmert visel,
tornacipővel, és azzal a pólóval, amit most én hordok magamon. Elképzelem a
mosolyát, és, hogy megkérdezi, „mi újság?”.
Aztán elképzelem, hogy
válaszolok.
Elmondanám neki, hogy három év,
és egy teljes turné lezajlása után elköltöztem. Harry-hez. Ketten élünk, egy
hatalmas házban, aminek igazándiból a felét sem használjuk ki.
Elmondanám neki, hogy Liam-mel,
és a srácokkal minden rendben, Lou pedig már el is jegyezte a barátnőjét, az
esküvőt pedig tavasszal szeretnék megtartani.
Elmondanám neki, hogy szerelmes
vagyok, nyálasan áradoznék az érzéseimről, ő pedig röhögve boxolna a vállamba,
majd befogná a szám a tenyerével, csakhogy végre hagyjam abba.
Aztán komolyra fognám a szót, és
elújságolnám neki ezt a dolgot. Hogy Haz nagyjából fél éve, az egyik éjjel, egy
Szörny RT. maraton után kikapcsolta a
tévét, majd komoly tekintettel a szemembe nézett. Elmondanám, hogy mennyire nem
értettem, mit szeretne, és megijedtem – felmerült bennem a szakítás rémképe.
Hatalmasakat pislogva bámultam a barátomra,
aki megszakította a szemkontaktust, majd egy apró ékszeres dobozt húzott elő a
farmere zsebéből. Talán azt is elmondanám, hogy beparáztam. Nem akartam, hogy
eljegyezzen, és aztán, ha végül mégis megun, egy ilyen köteléket kelljen majd
megszakítanunk.
De nem jegyzett el. Legalábbis
nem így hívta.
Azt mondta, ez egy fogadom gyűrű.
Megfogadta, hogy velem lesz,
megfogadta, hogy szeretni fog örökké, és nem hagy el addig, amíg én két lábbal
ki nem rugdosom őt az életemből. Aztán pedig hozzátette, hogy nem, még akkor
sem hagyna el, hisz tudná, úgysem gondolom komolyan.
Én pedig megfogadtam, hogy vele
maradok akkor is, ha a rajongók mögött mindig csak második leszek neki. Erre
elnevette magát, és közölte, hogy nem, azóta talán már változott cseppet a
sorrend. Megfogadtam, hogy akkor is
szeretni fogom, mikor egy ősz hajú, ráncos öregember lesz, egy molylepkével a
hasán.
Képtelen voltam komoly vallomást
tenni, de ő megértette. Tudta, mit akarok kifejezni, hisz ehhez mindig is csak
a szemembe kellett néznie, előtte egy nyitott könyv voltam.
Megértette, rám mosolygott, majd
boldogságtól csillogó szemmel húzta fel az ujjamra a gyűrűt. Aztán odaadta
nekem a dobozkát, amiben egy másik ékszer is fénylett.
Talán lehúznám az ujjamról, és
megmutatnám Andy-nek a vékony ezüstgyűrűt. Eldicsekednék neki azzal, hogy Harry
mennyire ismer, hisz tudta, hogy nem hordanék gyémántokat az ujjamon, vagy ha
hordanám is, valószínűleg elhagynám. Az egész teljesen egyszerű, talán még azt
is mondhatnám, hogy cseppet sem különbözik a többitől, de a dolgok mögé nézve
mégis meglátjuk azt, ami különleges.
A belsejébe karcolt H betű, amit
csak akkor veszel észre, ha a fény felé fordítod, és hagyod csillogni.
Végül aztán… Aztán elmondanám
neki, hogy elképzelhetetlenül hiányzik, hogy szeretem. Még mindig szeretem, és
sajnálok mindent. Tudom, hogy nevetne, és azt mondaná nem az én hibám, mégis
tudom, hogy de, igenis az.
Minden az én hibám.
Aztán büszkén a szemébe néznék,
magabiztosan rámosolyognék, és elmondanám neki, hogy túléltem.
Akkor is, ha sokszor már nem
éreztem úgy, akkor is, ha a mélységben rengetegszer már csak alig-alig lélegeztem.
Csak elmondanám neki, hogy
kiálltam a próbát.
Hogy még mindig élek.
Vége.