40. Akkor igyunk arra is...

Kedves Olvasóim!

Sosem köszöntem még így, nekem mindig is furcsának tűnt, és még most is annak tűnik, viszont szerintem most már megérdemlitek, hogy ezt mondjam.

Nem fogok búcsúzni, még nem, ezt meghagyom a végére, amikor is lesz egy bizonyos - ámbár kissé közhelyes - Írói utószó nevezetű bejegyzés, bár még gőzöm sincs, mit írok majd bele.

Mindenesetre most is szeretnék megköszönni mindent, amit valaha kaptam Tőletek, ti vagytok a legjobbak.

Valamint még annyi... Bár még lesz egy plusz rész és egy Epilógus is, nagy kérés lenne néhány sor? Mert számomra ez egy nagyon fontos fejezet, és érdekel a véleményetek róla. :)

A létező legnagyobb ölelés jár mindenkinek, én pedig már most küzdök a könnyeimmel...

J. xxx

Elképzelni sem tudom, miért nem hagy itt. Miért van még mindig velem, miért vigasztal továbbra is, kitudja már, hányadszorra.

Hisz az utóbbi néhány hónapja másból sem állt, mint hallgatni a rinyálásom, és eléggé úgy tűnik, még nem sikerült megunnia engem, bár elképzelhető, hogy csak a jó szíve vezérli, és fejben már rég elküldött melegebb tájakra.

Nem értek semmit, csak azt tudom, hogy még mindig engem ölel, és előre-hátra dülöngél annak érdekében, hogy megnyugtasson. Hálásan fúrom arcom a pólójába, miközben kezeimmel kitartóan markolászom az anyagot. Összehúzom magam az ölelésében, amilyen kicsire csak lehetséges, és erősen azon vagyok, hogy csökkenjen a sírógörcsöm mértéke.

Nem. Gőzöm sincs, miért tört ki ez pont most, azt sem tudom már, mit miért teszek, a cselekedeteim, és a reakcióim bizonyos hatásokra kezdenek olyan szinten logikátlanná válni, hogy már kételkedem a saját épelméjűségemben is.

Már csak a gondolat is kikészít, hogy esetleg elveszthetném Harry-t. Őt is.

- Ne sírj már – motyogja halkan a fülembe, a szívem szorul össze a hangjától.

- Ne hagyj itt – suttogom válaszul, mire a szorítása egy pillanatig erősebbé válik, és sóhajt egyet.

- Ez az egyetlen szerencséd. Túlságosan is sokat jelentesz már nekem ahhoz, hogy csak így képes lennék elhagyni téged – mondja elég halkan ahhoz, hogy megkérdőjelezzem, vajon tényleg az ő szájából hangzottak el a szavak, vagy újból csak a képzeletem játszadozik velem.

- Miért mondasz mindig ilyeneket? – húzódom még közelebb, bár ez fizikailag már szinte lehetetlenség.

- Sajnálom – közli, mire hátrébb húzódom, és mélyen a szemébe nézek.

Hát, akkor most, vagy soha!

- Nem. Ne, Harry, ne sajnáld. Én nem azért… Nekem… Te csak. Aj, Istenem, baromi sokat jelentesz, szerintem el sem tudnád képzelni, mennyire. Én csak nem tudom hova tenni ezt az egészet, túlságosan új még. Ez az érzés, tudod, hogy konkrétan hiányzol akkor is, ha mellettem vagy, és beteges késztetést érzek az iránt, hogy átöleljelek, vagy csupán csak hozzád érjek. Utálom ezt, és te is tudod, hogy nem vagyok jó ebben az egészben. Képtelen vagyok normálisan kifejezni az érzéseim, és sokszor olyat teszek, amiből azt szűröd le, hogy nem érdekelsz, vagy tudom is én… De, Harry, te… Én… Nem… - makogok össze-vissza, mindent, ami épp eszembe jut, minden kósza gondolatot, és elképzelni nem tudom, mennyire idiótán hathat ez az egész. Hisz ő mindig gyönyörű dolgokat mond, én pedig nem vagyok képes annyit kinyögni, hogy fontos nekem.

Ajkát hirtelen nyomja az enyémhez, és meglepődöm rajta, így nem reagálok semmit, képtelen vagyok felfogni, ami épp történik velem. Velünk.

Elhúzódna, de még időben kapok ajkai után, tenyerem a tarkójára vezetem, és mélyen, szenvedélyesen csókolom vissza. Megpróbálok belesűríteni mindent, amit érzek, vagy valaha is éreztem, mindent, amit képtelen voltam szavakba önteni.

A csókot végül egyikünk sem szakítja meg, szétválásunk oka pedig legfőképp a levegőhiány. Homlokát az enyémnek támasztja, tenyere szokás szerint az arcomon pihen, mint eddig minden egyes alkalommal, mikor megcsókolt. Úgy tűnik, ez már hozzá tartozik.

Nem nyitom ki a szemeim, még nem, szeretném megőrizni a pillanatot addig, amíg lehetséges, szeretném megörökíteni, ahogy lehelete az enyémmel vegyül, és ahogy ujjaim a hajában pihennek. Puha ajkainak ízét az enyémen, kezének gyengéd érintését a derekamon.

Érzem, ahogy megrebben a szempillája, és beengedi a külvilágot, a csókunk, és a körülmények túlságosan hasonlóak ahhoz az eseményhez, amikor először megcsókolt, ez mégis más.

Az egy részeg csók volt, ittasak voltunk, bár valami mégis hasonló.

Hisz bármennyire is tagadtam, azt is teljes szívemből akartam, csak talán még én sem voltam tudatában.

Harry után néhány pillanattal én is kinyitom a szemeim, szembetalálom magam egy vakítóan zöld szempárral, melyek édesen, szerelmesen csillognak.

- Harry – ejtem ki lágyan a nevét, a hangom furcsán hangzik a szobában, miközben a szívem hevesen kalapál, és a fülemben visszhangzik az ütemtelen, s kissé heves dobogás. – Szeretlek – motyogom tágra nyílt szemekkel, saját magam is megrémítettem azzal, hogy kimondtam. Kimondtam, nem csak gondolatban, és most az egyszer végre ő is hallotta. Nem, még mindig nem hiszem el, és látszólag ő sem képes felfogni, hitetlenül bámul rám.

- Tudom – mosolyodik el végül magabiztosan, majd nemes egyszerűséggel szájon csókol.

- M-mi? – nyögöm összezavarodva, miután elhúzódom, ő pedig értetlen tekintetem láttán elneveti magát.

- Olyan aranyos vagy, ha megijedsz – kuncog továbbra is. – Mondom, tudom. Már akkor tudtam, mikor az első éjjel a pulcsimban állva megkértél, hogy maradjak éjszakára. Már akkor tudtam, mikor hozzám bújva aludtál el, és kiscicásan fúrtad az orrod a nyakamba – motyogja lehunyt szemmel, majd orrával gyengéden megböki az enyém. – Már akkor tudtam, mikor te még csak nem is gondoltál rá.

- Legalább felvilágosíthattál volna – dünnyögöm én is lehunyt szemmel, és élvezem a pillanat meghittségét, amit látszólag egyikünk sem akar megtörni a hangos beszéddel. Belegondolva, most pontosan azt tesszük, amit az este kezdetén még elítéltem, Li és Dani ölelkezését látva.

- Egész nyáron arra vártam, hogy rájöjj arra, ami nyilvánvaló volt – hallom a hangján, hogy gödröcskés vigyorra húzza ajkait, és érzem magamon a pillantását, de nem nyitom ki a szemeim.

- Szemét vagy. Megkímélhettél volna egy rakás szenvedéstől – megpróbálok szemrehányó hangnemet megütni, de ő is tudja, hogy nem vagyok komoly, hisz minden igyekezetem ellenére elmosolyodom.

- Ne haragudj – motyogja édesen, majd ajkát egy pillanatra gyengéden az enyémhez érinti. Mosolyogva nézek fel rá, viszonozza a pillantásom, majd puszit nyom a homlokomra.

Túlságosan elmerülök Harry tekintetében, és az érzéseim új, kellemes, mégis kissé még furcsa tengerében, és látszólag ő is kizárja a külvilágot, mert mindketten megugrunk, mikor hirtelen kicsapódik az ajtó.

- Jaj, a kis turbékoló gerlepár – a félhomályban nem látom tisztán, de amint megszólal, rögtön feltűnik, hogy Lou az. Ki más törne ránk kopogás, vagy bármi egyéb előjel nélkül? Egyáltalán, ki más akarná betörni szegény ajtót? – Hát itt vagytok. Kidobtuk azt a majmot, aki itt balhézott, szóval most már tiszta a terep, jöhettek inni – merészkedik közelebb, majd fogja magát, és ledől Harry ágyára, ezzel elfoglalva annak háromnegyed részét.

- Rohadj meg – mormolja Haz, még mindig engem ölelve. Nyugtatóan simogatom a tarkóját, miközben Louis-ra nézek.

- Milyen majom? – kérdezem, holott tudom rá a választ.

- Az a pöcs, aki miatt beájultál, szivi – mosolyog rám kelekótyán, de a szemében aggodalom csillan. – Azért… Most már oké vagy, ugye?

- A lehető legokébb – mondom, bár nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán létezik ilyen szó. – De, izé. Lou, ugye Liam nem tud róla? Mármint… Én nem akarom, hogy idegeskedjen miattam a szülinapján.

- Nem sejt semmit, ők is elvonulva romantikáznak a kanapén, mint egyesek – nyomatékosan ejti ki az utolsó szót, én pedig kuncogni kezdek.

- Akkor jó.

- Na, most már elég, kaptatok 45 percet a smacizásra, gyertek le bulizni! – áll neki feltápászkodni, majd várakozón pillant ránk az ajtóból.

- Ez jár nekünk? 45 perc? Ennyi? – motyogom saját magamnak, miközben felállok Harry öléből, és a kezem nyújtva felhúzom őt is. Vigasztalásképp puszit ad az arcomra, miközben Lou mögött lemaradva, kézen fogva leandalgunk a lépcsőn.

Így kezdődött, vagy talán így ért véget?

Magam sem tudom, talán egy ilyen este után más legszívesebben elvonulna egyedül, a csillagok alá, és mosolyogva, teát szürcsölgetve átgondolná az életét. Én viszont nem vagyok más. Én én vagyok, egy olyan valaki, aki ezerszer inkább vetődik be Li és Danielle közé a kanapéra, miközben magammal húzom Harry-t is - aki bocsánatkérőn pacsizik le a barnaszemű, meglepett sráccal -, azt kiabálva, hogy „Adjatok valami piát, mert még színjózan vagyok!”.

Ők pedig adnak. Nem tudom mit, valami türkizkék löttyöt, aztán pedig zöldet, az utolsó, amire még halványan emlékszem, pedig egy rózsaszín koktél, a szélén citromkarikával.

Halványan rémlik, ahogy a zene dübörgésében üvöltözve iszunk mindenre. Mindenki mond valami személyre szabott pohárköszöntőt Li szülinapja alkalmából, viszont mikor ő kerül sorra, nem mond semmit. Semmit, viszont rám pillant, és ez az, amire biztosan emlékszem. Arra, ahogy mélyen a szemembe néz, majd büszkén lepillant a derekamra, amit Harry karjai ölelnek körbe.

Végül aztán az érzéstől, hogy végre vagyok valakié,és a koktéloktól részegen, vigyorogva emelem a poharam, hisz Li szájából nem más hangzik el, mint a következő mondat:

„Akkor most igyunk arra, hogy ez a két hülye végül mégis egymásra talált!”