Jaj, de imádtam írni ezt a részt. Meg nem tudnám mondani pontosan, miért is, egyszerűen szeretem. Pedig nem is történik benne semmi érdekes.
Közeledünk, közeledünk a végéhez, még nem tudom igazán, de lehet, hogy kihúzom negyven részig. Ez igazából attól függ. Aztán lehet, hogy nem.
Most épp semmiben sem vagyok biztos, csupán abban, hogy Epilógus teljes biztossággal lesz.:)
Köszönöm szépen a kommenteket, a díjakat, a megtekintéseket meg mindent, imádlak Titeket, egytől egyig.
Jó olvasást, és pihenjétek ki magatokat a hétvégén!
Csók,
J. <3
Ui. Harry szemszög, nekem személy szerint hiányzott már.
Vigyorogva fordulok körbe, a
nappali már félkészen áll, a földön össze-vissza csomagolópapír darabkák, és
krepp papírcsíkok hevernek szétszórva. A korláton lufik sora fut végig, büszkén
tekintek végig rajta, hisz a ház azon része az én munkám.
Louis röhögve szalad el
mellettem, kissé meglökve engem a vállával, ezzel kizökkentve a
gondolatmenetemből. Furcsállva nézek utána, majd mikor Eleanor is elszalad a
másik oldalamon, rájövök, hogy valószínűleg rájuk jött a kergetőzhetnék.
- Add már vissza, te idióta – áll
meg El a kanapé egyik végénél, tökéletesen szemben a barom haverommal, és
határozottan néz a srácra, aki egy héliummal teli lufi zsinórját fogja a kezei
közt.
- Fogd be és inkább csinálj egy
szendvicset – dönti Lou kissé oldalra a fejét, miközben incselkedően viszonozza
a lány pillantását.
- Ezt már elsütötted párszor,
Édes – rázza meg a fejét, minek hatására a haja az arca körül kezd repkedni.
Olyan hatást kelt, mint egy kislány, aki durcázik, mert elvették tőle a kedvenc
játékát.
- Tényleg? – bandzsít be Lou és
látom, hogy már Eleanor-nak sem hiányzik sok a feltörekvő nevetéshez, de
egyenlőre még tartja magát, bár az ajka széle időnként meg-megrándul, ahogy
sértődött arckifejezéssel, mégis szeretetteljes tekintettel tartja szemmel
barátját.
Szórakozottan bámulom őket, majd
úgy döntök, benézek a konyhába, hátha kéne egy kis segítség. Igen, a látszat
ezt kelti, mégis lehangolódok kissé az ilyenektől. Látni, hogy mennyire
boldogok, mennyire szeretik egymást.
Félreértés ne essék, imádom
mindkettőt és mikor épp nem a kanapén romantikáznak, iszonyat szórakoztató
páros, mégis kissé irigy vagyok. Ahogy El néz arra a kreténre. Ahogy Lou idönként
átöleli, vagy épp azok a feltűnésmentes, apró kis csókok, amelyekkel a díszítés
közepette jutalmazták egymást. Egyszerűen észrevehetetlen, hogy mennyire oda
meg vissza vannak a másikért.
Ilyenkor pedig felébred bennem az
a bizonyos érzés, amit nem tudok hová tenni.
Az érzés, hogy én is akarom azt,
hogy valaki így nézzen rám.
Akarom, hogy a kezem a derekára
simíthassam, és bármelyik percben átölelhessem őt.
Akarom, hogy apró csókokkal
halmozhassam el minden egyes pillanatban.
A fülébe akarom súgni, hogy „szeretlek”,
meg akarom szépíteni minden egyes pillanatát, meg akarom óvni minden rossztól.
Vigyázni akarok rá.
Akarom, hogy valaki kezeit a
nyakam köré fonja, s minden percben öleljen.
Akarom, hogy csókjaival halmozzon
el.
Akarom, hogy ajkai az enyémek
közé motyogják azt a bizonyos szót, én csak akarom, hogy szeressen. Hogy
érezzem a szeretetét.
Ilyen, valamint ehhez hasonló,
magasröptű gondolatok cikáznak a fejemben, mikor beállok Zayn mellé a
konyhában, és bámulom, ahogy nagy odafigyeléssel rakosgatja össze a
szendvicseket. Vaj, sonka, paradicsom, uborka. Mikor sikeresen belezavarodok a
különböző hozzávalók sorrendjének megfigyelésébe, eldöntöm, hogy rám most itt
nincs olyan eget rengetően nagy szükség, így úgy ahogy jöttem – egyetlen szó
nélkül – ki is sétálok a helységből, majd nagy sóhajjal lehuppanok a kanapéra.
- A-a, haver, nem heverészünk –
jelenik meg Lou felettébb értelmes arca a látóteremben, mire kissé megugrok.
- Szívbajt hozod rám – tenyerem a
mellkasomra szorítom, kissé túldramatizálva a helyzetet, de nem tűnik úgy,
mintha meghatná; kezét nyújtja felém, amit morogva bár, de elfogadok, ő pedig felhúz
ültemből.
- Segíts nekem elvinni az útból
ezt a szart – vigyorog rám, miközben ujjával a kanapé felé bök. Szem forgatva
bár, de megfogom a bútor egyik végét, míg ő beáll a másik felére, felemeljük,
majd arrébb vonszoljuk onnan.
Josh kilép a konyhából, és megáll
a rögtönzött táncparkett közepén, miközben elég érdekes, amolyan „Innen
hiányzik valami, nem?”- fejet vág.
Visszafojtott nevetéssel nézzük végig, ahogy a homlokát vakarászva
pislog körbe a nappaliban, majd megvonja a vállát, és tovább sétál. Nem egy
észlény, meg kell hagyni.
- Te hülye, arrébb vitték a
kanapét, nem tűnt fel? – csapja hátba Dan, a banda gitárosa, mire Josh csupán
motyog valami „Jaa” szerű hangot, de nem tűnik úgy, mintha legkevésbé is
izgatná a dolog.
***
A világítás készen, a zene
készen, a táncparkett készen, és a piák szintén pipa. Nem sokára megérkezik
valaki – gőzöm sincs, Lou kit küldött el érte – a tortával, ami tudtommal
Batman-t ábrázolja, és Danielle taxija is perceken belül itt lehet.
Az izgatottság szinte tapintható
a levegőben, mindenki toporog, és a sok embernek köszönhetően egyre hangosabb
az alapzaj. Tompán hallom, ahogy megszólal a kaputelefon, vigyorogva lépek oda
a hangszóróhoz, az apró képernyőn felvillan Dani mosolya, és pillanatokon meghallom
a kissé tompított, de még így is kedvesen csengő hangját.
- Csak nem be akarsz jönni? –
vigyorgok, mit a rohadt tök, ő pedig nevetve válaszol.
- Ha akarjátok, vissza is mehetek
Californiába.
- Nyitom – közlöm, és mielőtt még
kinyomnám, újra hallom a nevetését.
A zsebem megrezdül, mosolyogva
nyúlok érte, tudom, hogy ő írt. Megnyitom az üzenetváltásunk, ami
nagyvonalakban annyiból állt, hogy közöltem vel, minden készen áll, jöhetnek.
„Hát akkor, Show time”
Olvasom az SMS-ét, a szám sarka
feljebb csúszik, és pillanatok múlva – immár teljes vigyorral a fejemen –
pattanok fel egy székre, és elkiáltom magam, mire a társaság nagy része rám
néz.
- Mindenki fogja be, és
keressetek egy helyet, ahol elbújhattok – közlöm a haverokból, esetleg
munkatársakból álló tömeggel, néhányan benyögnek egy „oké”-t, mások csak
bólintanak, aztán újra mozgolódás támad, és kissé halkabban mindenki rejtekhely
után kezd kutatni.
- Ne könyökölj már a vesémbe! –
suttogom élesen, és arrébb lököm Louis kezét magamtól.
A kanapé mögött kuporgunk, mi
leszünk az elsők, akik felugranak majd, és a példánkat követi az összes
meghívott is.
- Nem férek már el – közli nagyon
értelmesen, mire indulatosan kifújom a levegőt.
- Fogjátok be – rivall ránk Zayn,
mire észbe kapok, és újból a bejárati ajtót kezdem szuggerálni, hisz innen pont
rálátni. Megnyitom a telefonomban a Niall-től érkezett üres üzenetet,
valószínűleg azért küldte, hogy jelezze, mindjárt itthon vannak.
A házban síri csend, és félhomály
uralkodik, az ember meg nem mondaná, hogy tartózkodik bent vagy ötven ember
minimum. Mindenki elbújt, és kussol, amiért mérhetetlen hálát érzek.
A hangtalanság miatt hallom, a
léptek zaját, Liam sietős lépteit, ahogy valószínűleg elsőként felkocog a
lépcsőfokokon, majd nekiáll csörömpölni a zárral.
Érzem Louis leheletét a tarkómon,
valamint hallom, ahogy Dani idegességében halkan kopog a padlón a körmeivel.
Az ajtó résnyire nyílik,
fokozatosan árad be a lakásba a lemenő nap fénye, és megpillantom Liam-et,
amint mit sem sejtve belép a házba, majd lecipzározza a bőrdzsekijét.
Abban a pillanatban, mikor
megfordul, megragadom a kissé dermedt Danielle karját, és a srácokkal egyszerre
ugrunk fel a kanapé takarásából, velünk együtt pedig az egész ház egy
emberenként bújik elő, majd kiáltja el magát:
- Meglepetés!!
De ez.. annyira meghatooo most itt vigyorgok!!
VálaszTörlésElsore aomtesot csinalsz Endi szerepeben, majd alompasit Harry szemelyeben, most egy alombulit.. bazdmeg a tortenetedben akarok elni! Mert ez kettsegkivul alomsztori!!!!!
Am gratuuuuuu met iszonyatjool fokozodva hangulatot:3
Ui: szerdankent nemhoznal reszt?!! Teeeee kis.. xDDDD OLELEEES
Azert azt mondjuk kétlem, hogy álomtörténet lenne, hisz Jas annyit szenvedett már... Ettől függetlenül én is szívesen élnék azért egy ilyen életben. :D
TörlésKöszönöm szépen, viszont a szerdai részek nem hinném, hogy megoldhatónak lennének, sajnálom.:|
Nagyon szeretlek,
J. Xx
Először: gyááááá de imádom még mindig.
VálaszTörlésMásodszor: hozd már össze őket te lány.
Harmadszor: én is ilyen világban akarok élni!!!!
Nagyöleléééééééééééés: Allanah
Drágám!
TörlésTudod, szokás mondani, hogy türelem, rózsát terem. Gondolom, az nem segít a várakozásban, ha azt mondom, kábé az utolsó előtti fejezetre tervezem az összehozásukat. :D
Én is, én is, légyszi!:D
Ölel, J.
Ez annyira aranyos, értem már, hogy miért szeretted annyira megírni ezt a részt. Az előző inkább vicces lett, ez pedig aranyos, csak úgy árad belőle a szeretet és gondoskodás ahogyan a fiúk készülődnek Liam bulijára. Nagyon tetszett.:)
VálaszTörlésSok puszi és ölelés:
Adri xx
Drága!
TörlésJaj, el sem tudod képzelni, mennyire jó érzés mindig olvasni a soraid. Elképesztően aranyos vagy, köszönöm. <3
Ölel, J.