Small Grey Outline Pointer

2013. október 19., szombat

05. Angyalka


Sziasztok! Egyszer sem írtam még ilyen kis "köszöntő" szerűséget, most viszont úgy érzem, muszáj, hisz egy ilyen kis fordulóponthoz értünk a történetben, megjelent Ő (igen, határozottan nagybetűvel). 
Életemben először írtam pasi-szemszögből, nem érzem igazán jónak, hálás lennék, ha hagynátok valami kritikát, pipát tökmindegy, csak tudjam, mennyire jó ez vagy sem, próbálkozzak-e még srác szemszögével, vagy inkább soha többé:D
Igazából ez minden, nem rizsázok többet, sőt, lehet ezt el sem olvasta most senki:D

Imádok mindenkit, kivéve akit nem, Have A Nice Day meg minden.. 
 J. xx
                                                                                         

~Harry

Sajnálkozva léptem ki a párás zuhanykabinból. Úgy áztattam volna még magam, de már így is késésben voltam.
Liam hívott mielőtt elfoglaltam volna a fürdőt, a hangjában végre volt egy kis szín is. Majd kicsattanva közölte, hogy Jasmine – vagy, ahogy ő nevezi, Picur – felébredt, nekünk pedig rohanni kell megismerkedni vele.
 Eddigi életem során összvissz’ kétszer láttam ezt a lányt. Egyszer még az X-Factor-ban, mikor büszkén ölelgette Liamet az egyik élő adás után, és három napja, mikor riasztottak minket a balesetről, kábé fél percre láttam, ahogy a hihetetlenül fehér kórházi ágyban fekszik és az egyetlen szín, ami felfedezhető a szobában, a paplanon szétterülő sötétbarna hajköteg. Ez a kép valahogy belevésődött az agyamba, pedig tényleg csak másodpercekig láttam, mégis úgy gondolom, gyönyörű volt.
Oké, nyálas vagyok.
Egy tiszta törölközőt tekertem a csípőm köré, egy másikkal pedig átdörzsöltem a hajam, majd mezítláb visszacsattogtam a szobámba.
Sajnos a sötétítő miatti igen szegényes fényviszonyok, és a szememben lévő körülbelül fél tubus sampon miatt nem igazán láttam, mit veszek ki a szekrényből, így az első kezembe akadó ruhadarabokat kaptam magamra. Valószínű, nem passzolnak, valószínű megint rám szállnak a divatlapok és mindenféle frappáns kis jelzőkkel illetnek, de nem igazán tudott érdekelni.
- Harry kész vagy? – hallottam Louis ordítását a folyosó végéről, ami azt jelenti, hogy három másodperc és berobban az ajtón. Három, kettő…
- Siessél már, mert meghülyülök – nyúzott feje arra engedett következtetni, hogy neki is épp annyira van kedve ehhez az egészhez, mint nekem.
- Tőlem már mehetünk is – közöltem mindenfajta lelkesedés nélkül. Félreértés ne essék, nem azért voltunk mindannyian ilyen nyomottak, mert nem akartunk megismerkedni ezzel a lánnyal, biztos nagyon aranyos és kedves, hisz ha Liam kedveli, rossz ember nem lehet. Csupán szabadságunk első napjait nem azzal szerettük volna eltölteni, hogy össze-vissza szaladgálunk a városban, általában valami kajálda és a kórház között. (Azért nem hagyhatjuk Liam-et éhendögleni valamelyik barátja szobájában. Így, jó bandatársakhoz méltóan mindig elláttuk őt valamiféle ehető dologgal.)
Más részről, senkinek nem hiányzott ez a baleset, senki sem volt rá felkészülve – ez hülyeség, hisz egy ilyenre nem is lehet igazán felkészülni -, természetesen mindnyájan hihetetlen aggódtunk Andy egyre jobban romló állapota miatt és –akár furcsa, akár nem - Jasmine-ért is.
Miközben Lou-val a nyomomban leslattyogtam a földszintre, azon agyaltam, hogy mennyire nagyon nem szeretek kórházakba járni (Bár ki szeret? Mentségemre legyen, azért agyalok ilyen fasszágokon, mert nem rég keltem).
Úgy érzem, most sem fogom tudni megállni, valószínű benézek a gyermekosztályra, talán összeszedem a többieket is. Liam-nek is jót tenne, legalább nem deformálódna el a segge a hülye műanyag szék miatt.
A kedvem hangyányit javult a házunk előtt szobrozó rajongóinktól. Hihetetlen, hogy mennyi áldozatot hoznak értünk, csak, hogy lássanak minket. Gyorsan aláírtunk nekik, begyűjtöttem jó pár ölelést, aztán már indulhattunk is. Mellesleg valamelyik drágám összetaknyozta a pulcsim vállát…

A kórházhoz érve – és felszerelkezve két vödör sült csirke szárnnyal – már szinte rutinosan a lifthez léptünk, ami felvitt minket a hatodik emeletre.
Louis pedig, a kezdeti álmossága ellenére konkrétan berobbant a kórházi szobába. Szegény ajtó. Ellentétben barátommal, én a többiek után, ráérősen és utolsóként léptem be az ijesztően fehér, fertőtlenítőszagú helységbe. Mondtam már, hogy utálom a kórházakat?
Az ágyon ülő, lábát kislányosan lóbáló lány leginkább egy tündérre emlékeztetett. Melegítőt és bő pólót viselt és cseppet sem tűnt olyannak, mint aki épp most ébredt fel a kómából. Óriási, mélybarna szemeivel kíváncsian mért végig mind a négyünket, ajka kedves mosolyra húzódott.

~Jasmine

Végre kényelmesen éreztem magam, már nem a kórházi ruha (köpeny, hálóing? Fogalmam sincs…) volt rajtam, hanem egy melegítő és egy kényelmes póló a sajátjaim közül. Igen, szerencsére a csomagjaink jól vannak, ennek pedig egyrészt azért örülök, mert nem kell újat venni semmiből, másrészt pedig, mert utálok vásárolni.
Szóval ott ültem, kényelmesen az ágyam szélén, és bámultam az idegesen járkáló Liam-et. Feltettem neki egy igencsak egyszerű, nem túl sok gondolkozást igénylő kérdést, erre felpattant és most itt mászkál előttem, mint aki nem is tudja, hogy kezdjen bele az egészbe. Mintha legalábbis azt kérdeztem volna, mennyi háromszázhatvanszor négyszázöt, neki pedig komolyan agyalnia kéne a válaszon. Pedig tényleg csak egy egyszerű háromszavas mondat. „Mi történt Andy-vel?”
Filóztam volna én még tovább is, és ahogy elnéztem Liamet, ő is lesétált volna még minimum három kilométert az apró szobámban, ha nem csapódik ki hirtelen az ajtó, és robban be valami energiabomba.
A lábamat lógatva, értetlenül néztem a parányi helységbe lazán bemasírozó négy srácot, majd ajkaimra kedves mosolyt varázsoltam, és vártam arra, hogy valaki megszólaljon. Tudtam, kik ők, hogyne tudtam volna, bár a nevükkel még mindig nem voltam teljesen tisztában. Számomra az X-Factor-ban is leginkább csak „Liam és a One Direction” voltak.
Végignéztem a kis társaságon. A bal szélén egy gyönyörű és óriási, mélybarna szemű srác állt, kezét lazán a zsebébe mélyesztette. Száján kedves ámde, bizalmatlan mosoly játszott, és ruházatát illetően is olyan tipikus „nagytesó” feeling-je volt. Erről eszembe jutott Andy, és, hogy még mindig semmit nem tudok az állapotáról, úgyhogy jobbnak láttam, ha továbbvezetem a tekintetem a következő srácra. Ami legelőször feltűnt, hogy hihetetlen kékszemű, hihetetlen szőke és a mosolya végtelenül aranyos. Teljesen mesebeli szőke herceg kinézete volt. Szürke ’Skool Sucks’ feliratú pólójával pedig mélységesen egyetértettem. Már első ránézésre szimpatikus. Kedvesen csillogó szemeinek tanulmányozásáról áttértem a következő srácra. Haja természetes göndörségében meredezett össze-vissza a fején, úgy tűnt szinte semmit nem csinált vele, mégis tökéletesen állt. Tekintetem szinte vonzotta a sok fénytől leginkább smaragdzöldnek tűnő szempár, bár most, hogy egyik lábáról áthelyezte a testsúlyát a másikra, és teljesen más szögből süt rá a fény, inkább kéknek tűnik. A steril környezetben, ő a fekete pólójában és csőnadrágjában, leginkább hasonlított egy bukott angyalra, mintsem egy énekesre. Szemeimet szinte erőszakkal kellett elrángatnom rózsaszín ajkairól, hogy végignézzek az utolsó fiún, aki jelen esetben a drága energiabomba. Rá kellett jöjjek, hogy őrült belépőjétől függetlenül egy kifejezetten helyes srácról beszélünk, akinek gyönyörű szép mosolya van. Fehér Vans pólót és piros nadrágot viselt, első ránézésre a stílusa elég sportosnak tűnik, lehet ő maga is játszik például egy kosárcsapatban. Simán el tudom képzelni. Mindenesetre valamilyen sporttal biztos levezeti az energiáit, mert ha nem, rövid időn belül kicsattan az izgalomtól.
Rendben, most, hogy körülbelül fél perc leforgása alatt végignéztem mindenkin és kialakítottam az agyamban egy képet mindegyikőjükről, lássuk beválik-e.
Szeretem ezt a játékot játszani. És Andy-t általában az őrületbe kergettem az olyan hozzászólásaimmal, mint például „nézd, az a srác biztos egy elmebeteg művész, és tele van a fala emberi füleket ábrázoló festményekkel”.
Múltba révedő gondolataimat az szakítja félbe, hogy Mr. Energiabomba elém robban.
- Louis Tomlinson, szolgálatára hölgyem – kifelé fordított tenyerét a homlokához emeli, szalutálást utánozva.
- Jasmine Samuels, uram – közlöm én is kimért hangnemben, majd utánzom mozdulatait, és én is vigyázba vágom magam. Meredten néz a szemembe, kék szemei már nevetnek, arca viszont továbbra is komoly. Úgy tűnik mindketten arra várunk, hogy ki neveti el magát előbb, és már nekem sem sok hiányzik egy jó kis röhögőgörcshöz.
- Jézusom, ezek is egymásra találtak – hallom Liam halk sóhajtását, próbálom visszafojtani a mosolyom, és Louis-n is látszik, hogy a feltörni készülő vigyorral küszködik.
Ott állunk, egy kórházi szobában, egymással szemben, szalutálva, mint két komplett idióta, és úgy érzem, már ezer éve ismerjük egymást, pedig még csak pár perce.
- Na, jó elég lesz, - nyög fel az egyik srác - pihenj, közlegény! – mondja ki a varázsszavakat, mire egyszerre engedjük le a kezeinket és tör fel belőlünk a visszafojtott röhögés.
- Jézusom, és én össze leszek zárva ezzel a két idiótával – Liam látványosan szenved és nyögdécsel. Legalábbis úgy tesz, mintha nem ő hívott volna ide. Visszaülök az ágyamra, röhögő-pajtim pedig mellém vetődik. Egymásnak dőlve nevetünk a semmin. Már fáj a hasam, nem tudom, miért röhögök folyamatosan, az agyam már kikapcsolt –ha volt nekem egyáltalán olyanom- és csak könnyezve vihogok.
Miután egy kicsit lecsendesedtünk és fájó hassal abbahagytuk a nevetést, Louis vállának dőlve pihegek, néha még fel-fel kuncogok, de ez már nem vészes.
Kicsit sem normális bemutatkozásom után egy kicsit sem normális sráccal, felállok az ágy széléről, és beállok –a valószínű engem született idiótának néző – társaság elé, hogy tisztességesen is bemutatkozzam.
- Na, srácok, bemutatom Jasmine-t, aki amúgy nem ennyire hisztérikus, csak ha találkozik valakivel, aki az ő agyi szintjén van, akkor kicsit meghülyül – mutatott be Liam „kedvesen”. Legszívesebben én is bemutattam volna neki.
- Niall Horan – állt előrébb a jó pólós srác, majd nemes egyszerűséggel magához ölelt. A kezdeti meglepettség után pedig én is visszaöleltem.
Őszintén kellemes volt az ölelése, és attól eltekintve, hogy nem volt egy kigyúrt állat, valahogy mégis irtó kicsinek éreztem magam a karjai között. Mosolyogva távolodott el tőlem, mire az angyalkával találtam szembe magam.
- Harry Styles – mondta és… a hangja pedig. Rekedt volt. Vágod? REKEDT! Amióta az eszemet tudom, megdöglök a rekedt hangú pasikért és most itt áll előttem egy kifejezetten szívdöglesztő példány. Jó, ez most elég picsásnak tűnhetett, de hát most, na. (Igen, magyarázás level Jasmine.)
- Jas – motyogom mosolyogva, mire ő is elmosolyodik (Jézusom, gödröcskék!) majd bátortalanul átölel. Az ő ölelése nem olyan magabiztos, mint a szőke fiúé, kicsit félénk, ettől függetlenül kicseszett jó érzés.
Miután angyalka (igen, tisztában vagyok a nevével) elenged, az utolsó sráchoz fordulok, aki kedvesen mosolyogva néz. Hihetetlen, milyen boci szemei vannak.
- Zayn Malik – nyújtja a kezét, amiben az enyém szinte eltűnik.
- Jasmine – ismétlem el még egyszer, lassan annyiszor mondogatom, hogy már belezavarodok, és lehet, a következő szembejövő embernek úgy mutatkozok be, hogy „Niall Malik” vagy mittudomén’. Elmosolyodok saját idétlen poénomon, majd gyengéden elengedem Zayn kezét és visszasétálok az ágyhoz Liam mellé. Még mindig úgy érzem, nekem ott a helyem. Leülök mellé, fejem a vállának támasztom. Sajnos még ülve sem vagyok olyan magas, hogy a vállára hajtsam a fejem, így inkább csak nekitámasztom.
- Hát hallod, te sem vagy százas – huppan le mellém Louis mire vigyorogva nézek fel rá.
- Ki mondott neked olyan galárd hazugságot, hogy én normális vagyok? – teszem fel felháborodva a kérdést, mire ő vádlón Liam-re szegezi a mutatóujját, aki erre csak vigyorogva oldalba bök.
Erről az egy ártatlan kis mozdulatról eszembe jut An egyik hihetetlen idegelő szokása, miszerint mindenkit ütöget, bökdös, lökdös, vagy épp egyszerre mindhárom. Ebben a pillanatban pedig mégis mit meg nem adnék azért, hogy újra rám ugorjon, csak mert elkapcsoltam a kedvenc Latin-amerikai sorozatáról, amit pedig most ő „olyan nagyon nézett”. 
Próbálom kikapcsolni az agyamnak azt a részét, amely vészjóslóan közvetíti nekem a közös emlékeket, érzem, hogy valami nincs rendben, talán ezt hívják testvéri telepátiának, vagy hetedik érzéknek? Gőzöm sincs, csak azt tudom, hogy ez egy baromira nem kellemes érzés. Mikor tudod, hogy szükség van rád, mégsem tudsz elszakadni onnan, ahol épp most vagy. Mikor szinte fizikailag fáj, hogy pár napra távol vagy a testvéredtől. A hiánya nemes egyszerűséggel feléget itt valamit a szívem tájékán és szenvedek tőle. Úgy érzem, most ott kell vele lennem, hogy neki most nehéz, bár őszintén fogalmam sincs, miért, hogy most mi történt. Viszont annyit tudok, hogy vagy most, vagy soha. És ez nekem bőven elég.
- Li, be tudok most menni Andy-hez? – kérdezem felnézve és valószínűleg félbeszakítva a beszélgetést. Hupsz.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése