Tudom, azt mondtam, szombat, de előbb kész lett, és úgy ahogy meg is vagyok elégedve vele, ami nagy szó... Szóval itt van(:
Előre leszögezném, hogy a kop-kop viccekben egyáltalán nem vagyok otthon, nézzétek el, ha fájdalmas:D
Ja, és a zenét hallgassátok hozzá, mert általában azért teszek ki számokat, mert valamilyen szinten kapcsolódnak a részhez, nem csak azért, mert nincs jobb dolgom.:D
Köszönöm az 1.000 (!!) megtekintést és a hat rendszerest, sokat jelent.
Rendben, csak ennyit akartam.
Csók a családnak,
J. xx
[zene] |
Fájdalmasan sóhajtok, Harry nem
hagy békén, minden áron meg akar nevettetni, és minden röhejes módszert bevet,
hogy véghezvigye lehetetlennek ígérkező tervét.
- Kop kop – kezdi, és már előre
vigyorog, én viszont úgy érzem, még egyet nem bírok ki.
- Ha nem fejezed be, esküszöm,
leütlek – fenyegetőzöm, majd az ölemben heverő párnába fojtom erőtlen nyögésem.
A szobámban ülünk, az ágyon, mint
szinte mindig, és bár nem kértem, Harry és imádnivaló göndör haja szinte
állandó társaságommá vált.
- De ez most jó lesz naaa –
nyújtja el az „a” betűt miközben erőtlen karomat rángatja.
- Jó. Az utolsó. Ennyi, nincs
több – tekintetem valószínűleg kicsit eszelős, mert ijedten hőköl hátra, majd
az ijedtség helyét újra átveszi a mindent elsöprő vigyor.
- Oké. Kop kop – komolyan,
viccesebb az, ahogyan elmeséli, mint maga a vicc.
- Ki az? – sóhajtom erősen
szenvedő arckifejezéssel.
- Pasz.
- Milyen pasz?
- Kopasz – röhögi el magát, én
pedig nyöszörögve dőlök bele újra a (kardomba) kezemben pihenő
díszpárnába.
Igazából elfojtok egy kuncogást,
mert még életemben nem találkoztam olyan sráccal, akinek ilyen sok ilyen rossz
vicc lett volna a tarsolyában.
- Te nevettél! – mondja játékos,
vádló hangnemben, mire azonnal felkapom a fejem a párnámból.
- Nem – vágok pókerarcot, de
erősen küzdök a feltörő mosoly ellen, Harry haja úgy áll, mint egy elcseszett
madárfészek, arcán eszelős mosoly.
- De nevettél, láttam – bök
oldalba, mire összerándulok.
- Nem nevettem, beképzelted –
erőtlen próbálkozás, ahogy eddig megismertem, ő egy elég szemfüles srác, azonnal
észrevesz minden apró rezdülést.
- Ne hazudj! – letörölhetetlen
vigyorral hajol közelebb, szemeit összehúzva fürkész, mire én is összehúzom a
sajátom, úgy nézek szembe vele. Az orrunk már majdnem összeér, Harry vigyora
egyre kisebb, bár tekintete még mindig játékos. – Valld be! – motyogja.
- Nincs mit bevallani – attól
félek, ha hangosabban szólalok meg megtöröm ezt a varázslatot, ami most
körbeleng minket, ezt a varázslatot, ahol csodás mód nincs fájdalom.
- Valld be, vagy… – suttog, arcán
vicces, fenyegető kifejezés terül szét.
- Vagy mi lesz? – vonom fel a
szemöldököm, mire ajkai szétnyílnak egy pillanatra, de gyorsan összezárja őket.
Egy pillanat leforgása az egész,
amíg arcán átsuhan valami, majd mintha észbe kapott volna, előre hajol,
karjaival villámgyorsan ránt az ölébe, és kezd kíméletlen csiklandozásba.
Világ életemben iszonyat csikis
voltam, és ez máig nem is változott. Visítva röhögök, a hasam már fáj, de nem
áll le. Úgy tűnik, örömet okoz neki a szenvedésem, de ha harc, akkor legyen
harc.
Két röhögő roham között gyorsan
cselekszem, ujjaimmal ott csikizem, ahol csak érem, fél perc múlva már ő is
röhög, mint valami retardált.
- Hagyd abba! – nyögöm még mindig
hangosan nevetve.
- Különben?
- Harry, kérlek – röhögök, már
fáj az oldalam, a hasam és úgy összességében, minden, ami fájhat egy jó
röhögőgörcs után.
- Mert ha nem, mi lesz? Megmondasz
apunak? – vigyorog az fejembe, mire az arcom egy másodperc alatt komorul el. Miért
hozta fel ezt? Tudom, hogy nem szándékosan mondta, hisz nem is tudja, miről van
szó, mégis arcon csap a fájdalom.
- Jesszus, mit mondtam? – kérdezi
ő is elkomorodva, mire hevesen megrázom a fejem, de a könnyek már égetik a
szemem.
Hosszú karjaival villámgyorsan
ölel magához, folyamatos „bocsánat”-okat motyogva simogatja a hátam. Csak rázom
a fejem.
Tipikus. Mikor már minden jó, jön
egyetlen mondat, ami tönkrevág mindent…
~Harry
Őszintén, halványlila gőzöm
sincs, mi rosszat mondtam, az még tiszta, hogy betegesen akartam azt, hogy
nevessen, hallani akartam, vajon az is olyan angyali-e mint az egész lány.
Kiderült, hogy nem, a kacagása angyalibb, mint amilyet valaha is hallottam.
Aztán kérdeztem valami olyat, hogy megmond-e apunak… Hogy ha nem hagyom abba
megmond-e apunak. Apunak.
És akkor rádöbbentem. Sosem
beszélt még nekem a családjáról, főleg nem az apukájáról. Lehetséges, hogy
valami olyan dologba nyúltam bele, amibe nem kellett volna?
Kétségtelen. Mert ez az, amihez
Harry Styles mesterien ért. Jól elbaszni a dolgokat…
Fél óra pityergés után egymás
mellett ülünk az ágyán, hátunk a falnak vetve. Bíztatóan mosolygok rá,
megszorítom ölében heverő kezét, majd véletlenül
ott felejtem azt a combján.
Megkérdezte, kíváncsi vagyok-e
arra miért sírt, majd azt mondta, ha szeretném, elmeséli.
Nagy levegőt vesz, majd minden
bevezető nélkül belecsap a történet közepébe.
- Öt éves voltam, mikor először
megütött. Anya akkor vesztette el a munkáját, megszűnt a munkahelye. Ő nem dolgozott. Sosem tette, csak az
anyukám által keservesen megkeresett pénzből élősködött – úgy köpi a szavakat, mintha valami féregről beszélne,
miközben minden egyes betűt érthetően kihangsúlyoz. – Anya és Andy mindig védtek
tőle, inkább ők kapták a nagyobb
pofonokat helyettem. Anya volt a legjobb ember, akit valaha ismertem. Próbált
mindent úgy intézni, hogy nekünk ne essen bántódásunk. De én mindig hallottam,
ahogy veszekszenek, míg Andy békésen aludt. Máig nem tudom, hogy csinálta –
fájdalmasan elmosolyodik, vékony ujjaival szórakozott köröket ír le a
kézfejemen. – Egyszer láttam, ahogy apu megüti őt. Az anyukám. Ez az egyetlen kristálytiszta
emlékem róla, a többi mind homályos, de az elmebeteg arca és beesett, véreres
szemei máig kísértenek álmomban. Azon az estén elsírtam magam, és nekimentem az
ajtónak. Részeg volt. Nagyon részeg.
Az anyukám arca könnyáztatta volt és véres. Véresre ütötte érted? – néz rám,
szemeiben fájdalom. Nagyot nyelek, és megszorítom a kezét. – Én csak…
Emlékszem, hogy kiabálok vele, arra már nem, mit. Megütött. Sosem ütött meg
senki, de ő megtette. És az ő ütése mindenkiénél jobban fájt. Anya aznap éjjel
hangosan sírt, Andy pedig engem nyugtatott. Hallottam, ahogy az anyukám sír. Ez
a legszörnyűbb érzés a világon, Harry.
Később rendszeresen ütötte. Sosem
engedte anyát orvoshoz menni, pedig a sérülései több mint súlyosak voltak. Nem
engedett be minket hozzá.
Andy még csak kilenc volt, talán
tíz. De ő mindig kiállt mellettem, mellettünk. Neki nem volt rendes gyerekkora,
úgy, ahogy nekem sem igazán. Konkrétan saját magunkat neveltük – újabb
fájdalmas mosoly, mintha eszébe jutott volna valami keserűen édes emlék. –
Aztán egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy abbamaradt az éjszakai sírás.
Hogy már nem halljuk többé. Megkérdeztem apámat, hol van az anyukám. Mire ő
közölte, hogy „Megdöglött”. Megdöglött, érted? – bicsaklik meg a hangja, és
kibuggyan egy kövér könnycsepp. Odanyúlok, és hüvelykujjam hegyével letörlöm.
Nyel egyet, majd remegő hanggal folytatja. – Nem volt temetése, még ma sem
tudom, hol van a sírja. Lehet, hogy el sem temette. Nem láttam többé az
anyukámat.
Aztán csak teltek az évek, majd
apu egyszer csak nem jött haza többé. Onnantól Andy lett számomra a minden.
Amint elvégezte az iskolát eljöttünk onnan, először csak egy kis szobára
futotta, majd ő dolgozni kezdett, én pedig kollégista lettem. Mire elvégeztem a
gimit, már saját háza volt. Odaköltöztem, és a kapcsolatunk újra szoros lett.
Mintha visszakaptam volna a másik felem – mosolyodik el a könnyein keresztül,
majd szipog párat, és kézfejével letörli a könnyeit. – Miatta van minden.
Miatta vagyok az, aki. Az anyukám miatt vagyok még itt. Csak miatta bírom ki a
fájdalmat. Miatta, Liam miatt és… - hangja egyre csak halkul, majd fátyolos
tekintettel felnéz rám. – Csak miattuk, és miattad, Harry – suttogja, majd
könnyes arcát elrejti a pulóverem vállába.
AAAAAAAHWWWWW!!! Ma már vagy 5-ször frissítettem külön órákban és este most van egy rész, ami fenomenáális!! Nekem nagyon tetszik, jók a hangulatváltozások, és ez a fa vicc.. Áhhh, millió ismerősöm van akik ilyennel fárasztanak.. és a falat kaparom ilyenkor. xDDD ezt is tök jó ladtad vissza. .:DD MAjd hozd a következőt, remélem az is ilyen jóó lesz, vagy csak jobb :DD :33
VálaszTörlésHát, meghoztam, és köszönöm, ha tényleg így gondolod. Most itt vigyorgok. A favicc borzalmas lett, sajnálom:DD
VálaszTörlésIgyekszem a következővel szombatra elkészülni.
Puszi, J.
Végree. Nagyon jó lett.Igazából az első résztől kezdve kíváncsi vagyok a szüleire.Jó hogy lett hamarabb rész.Kedvenc blog!!
VálaszTörlésPuszi:Aliz
Köszönöm, hogy írtál, és, hogy így gondolod.
TörlésÉn pedig minél előbb bele akartam szőni a szüleit, hogy érthetőbb legyen az egész.
És megint csak köszönöm.(:
Puszi, J. <3