Off || Interjú || Repülni

Sziasztok! (Ma már másodszorra)
Egy nap két bejegyzés, de most nem résszel érkeztem, hanem egy novellával, és a versenyen elért (első) helyezéssel. 
Ezúton is szeretném megköszönni az R&A szerkesztőinek. (':
És akkor az interjú...
 _______

1. Miért kezdtél el írni?

Talán azért, mert túl sok volt a gondolatom, és úgy éreztem, szétszakad a fejem, ha nem írhatom ki magamból.

2. Mi inspirál?

A zene. Mondhatni, teljes mértékben, hisz mindig szól valami a fülemben, akár írás közben is, de van, hogy csak úgy. Hihetetlen, de egy dalból ezernyi érzelmet, ötletet, vagy akár csak hangulatot is a papírra lehet vetni, ha az ember figyel.

3. Mik a terveid a jövőre nézve?

Halványlila gőzöm sincs, és akkor még finoman fogalmaztam. Azt tudom, hogy a nyelvek területén szeretnék majd továbbtanulni, de hogy igazából mi is lesz belőlem, arról még elképzelésem sincs. (Mindenesetre lehetetlen vágyam, hogy egyszer a kezemben tartsam majd a saját könyvem. De ez csak egy álom marad.)

4. Mikor és miért döntöttél úgy, hogy blogot indítasz?

Idén, valamikor nyár elején olvastam egy cikket a sablonos blogokról, és eljátszottam a gondolattal, hogy, ha nyitnék egy blogot, vajon miről is írnék. Hogy csinálnám, mi lenne az alaptörténetem, kik lennének a szereplőim...
És akkor valahogy megszületett az 'I'm still alive'. A blogot pedig egészen szeptember elejéig bírtam a fejemben tartani.

5. Megváltoztatnád ezt, ha lenne rá lehetőséged?

Nem. Mert - mint, ahogy azt már fentebb említettem - ha nem adnám ki magamból a gondolatokat, szerintem azok feszítenék szét belülről az agyam.

6. Ki az aki befolyásol az írásban?

Ezen most elgondolkoztam, de szerintem úgy igazán senki. Saját magamat befolyásolom, ha létezik olyan. :D

7. Mit gondolsz a mai blogger világról?

Csak annyit, hogy nagyon sok a szemét, értelmetlen blog. Mert manapság ez igazán "menő" dolognak számít, úgyhogy mindenki nyit egyet, mert 'miért ne?', emiatt pedig egyre nehezebb megtalálni az igényes, és tényleg jó blogokat. És pont ez az oka annak is, hogy napi rendszerességgel botlik bele az ember olyan bloggerekbe, akik a 'muszáj' szót még mindig 'muszály'-nak írják...

8. Hogyan viszonyulsz a kritikákhoz?

Úgy gondolom jól, ha az kulturáltan van megfogalmazva, és az illető normálisan közli a véleményét, nem pedig annyit ír, hogy "ez szar", mert azokkal nem igazán tudok mit kezdeni. Bár szerencsére én még nem kaptam ilyen jellegű üzenetet, de ugye ami késik, az nem múlik. :')

9. Mi az a téma, amiről soha nem lennél képes írni, miért?

Nem vagyok biztos abban, hogy élvezhető fantasy történetet tudnék írni, bármennyire is imádom olvasni őket.

10. Nehéz volt megalkotni a novelládat?

Ha a megalkotás alatt a megírást értjük, akkor meglehetősen, hisz jócskán időhiányban szenvedtem, konkrétan az utolsó utáni pillanatban küldtem be, mert hiába volt már meg teljes egészében a fejemben, de nem volt alkalmam leírni. Egyébként viszont nem, amint szakítottam rá időt, és elkezdtem, már könnyen ment minden. (És ebben leginkább a Salute című album volt segítségemre.)

_______

Repülni

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

A fejemben a hang újra és újra szavalja ezt a pár sort, folyamatosan, és a sok szólam egybefolyik, míg végül teljesen eggyé válik.

Fáj. Nincs senkim, csak itt vagyok, de senki nincs mellettem. Akkor minek vagyok egyáltalán itt? – fogalmazódik meg bennem a kérdés, és én nem tudom rá a választ. Mi értelme az életnek, ha nincs velem valaki? Bárki…

Sóhajtok egy fájdalmasat, majd felállok az ablak mellé elhelyezett fotelomból és robotszerű mozdulatokkal kilépek az ajtón.

A testem már nem az enyém, ők irányítják. Ő irányítja.

Nem tudom, hova megyek, nem tudom, hová megyünk, a lábaim az utasításom figyelmen hagyva - miszerint „Állj!” –, mennek tovább, már nem az én kezemben van irányítás.

Felemelt fejjel megyek, szigorúan előre nézve, csak, hogy senkinek ne tűnjön fel, a testem már nem az enyém.

A testem már az övék. Az övé.

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

Tovább szaval, de én nem akarom azt, hogy szavaljon.

Fogd be! – parancsolom elhalóan, de nem érdekli őt.

Lidérces, messze fény – a hangja kísértetiesen ismerős, nem tudom, honnan.

Fejezd be! – a hangom megcsuklik, és ráébredek, hogy fennhangon beszélek. Méghozzá egy liftben.

Annyira megkavart a hangja, a vers, hogy nem figyeltem, merre megyek. Vagyis inkább, hogy merre visz.

Kilépek a lift hirtelen kinyíló ajtaján, a tetőn vagyok. A tetőn vagyok, és nincs korlát. Furcsa, de nem félek, nem vagyok tériszonyos, semmit nem érzek az ürességen kívül.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Én mondom, hangosan e pár sort. Nem tudom mi ez, csak szavalom, azt sem tudom, honnan jött most, mégis kiordítom a háztetőről.

Aztán csak nevetek, a nagy semmin.

Úgy érzem magam, mint aki be van lőve, bár Isten a tanúm rá, hogy nem csináltam semmi illegálisat.

Sosem csinálok semmi illegálisat – nyögöm, majd ráébredek, hogy most először én beszélek a hanghoz, és nem ő hozzám.

Meg akarom magam mutatni, azt akarom, hogy figyeljenek rám, de nem teszek ezért semmit.

Csak állok ott, az egyik bazinagy kéménynek dőlve, fáradtan pislogva lefelé. Tűsarkú csizma van rajtam, de vajon hogy került rám? Elmosolyodom, és megvonom a vállam. Nem érdekel!

Előre lépek egy apró lépést, majd hatalmas sarkam miatt megingok, de hamar megtalálom újra az egyensúlyom.

Lenézek a mélybe, csábító. Úgy érzem, vonz a mélység, hogy szeretném kipróbálni a repülést.

Nem vagy képes rá!

Túl szánalmas vagy ahhoz, hogy megtedd.

Nem tudod megtenni.

Sosem fogod megcsinálni.

A hangja egybemosódik a fejemben, ami mindjárt szétszakad.

A következő pillanatban úrrá lesz rajtam a felismerés. Hisz ez az ő hangja. A nevelőanyám hangja. A szóra felkavarodik a gyomrom, lenyelem a keserű ízt a számból, köpök egyet a mélybe, de nem segít. Semmi sem segít.

A gyomrom kavarog, úgy érzem, menten elhányom magam.

Eszembe jutnak róla az emlékeim. Igyekszem elfelejteni, de nem megy. Az elmém köré épített falon egyre nagyobb repedések keletkeznek, egyre több emlék ömlik be rajta.

Kiragadok egyet a folyamból, csak úgy, véletlenszerűen.

„- Tudnál mondani valamit a hangokról a fejedben? – kérdezi, mélyen a szemembe nézve, megnyalja sötétvörösre festett alsó ajkát. Undorító.

Hogy tudnék-e mondani róluk bármit? Hogyne tudnék, de nem teszem.

Ha szeretnéd, kölcsön adom őket, majd ők mesélnek magukról. Sőt, ha már úgyis ott vannak, meg is tarthatod őket. Nekem nincs rájuk szükségem – gondolom, de nem mondom ki. Sosem mondtam neki semmit, sosem tettem ellene semmit. Hagytam, hogy napról-napra egyre jobban felülkerekedjen rajtam. Elvesztettem az eszem, és most már ő irányít engem.”

A könnyeim patakokban folynak, inogva teszek előre pár apró lépést, és ülök le a tető szélére; alattam nyolcemeletnyi mélység.

Vágyakozva pillantok le, az agyamban felvetődik, milyen jó lenne leugrani, feladni mindent, és csak repülni még egyet, utoljára.

Nem tudod megtenni!

Túl gyáva vagy.

Képtelen vagy bármire.

Újra hallom őket, pedig azt hittem, már megszűntek – hülye feltételezés.

Azt mondják, nem tudom megtenni. Nem vagyok képes. De én meg akarom tenni, meg akarom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá. Hogy lássa mindenki, elég erős vagyok hozzá.

Megint rákezd a versre, újra itt vannak, a fejem pedig újra túl kicsinek érzem. Még pár perc így, és szétszakad. Pár szó, és újra szétesik.

A szavaik egymást érik, ugyanazt mondják, mind ugyanolyanok.

Arra gondolok, milyen jól esne most egy Aspirin, vagy egy maréknyi azokból a tablettákból… Az mindig megnyugtat, lecsillapítja a hangokat a fejemben. Olyan érzés, mint amikor a távirányítón megnyomják a lenémítás gombot. Megszűnik minden hang, és olyankor egyedül vagyok a fejemben, olyan érzés, mintha repülnék.

Ha képzeletben nem repülhetek most, megtehetném normálisan – gondolom, de nem vagyok biztos abban, hogy ez a saját gondolatom volt.

Megtörlöm az arcom, és sóhajtva nézek le újra. Elmosolyodom, szomorúan, beletörődően, majd meglóbálom magas sarkú csizmába bújtatott lábaim.

Szipogok egy aprót, majd a kezeimre támaszkodva, kissé imbolyogva felállok. Kitárom a karjaimat csak, hogy újra visszanyerjem egyensúlyom.

Hirtelen ötlettől vezérelve balra fordulok, majd elkezdek szorosan a perem mellett maradva sétálni – mintha legalábbis a járda padkáján egyensúlyoznék.

Mosolyogva szökkenek egyet, majd felnevetek, mikor megingok hajszálvékony sarkaimon.

Minden nyomasztó gondolat kiszáll a fejemből, minden emlék, amikor megállok, kiválasztva a tökéletes helyet a repüléshez. Egyedül maradunk.

Én és a hangjaim.

Mit képzelsz, mit teszel?

Megfutamodsz?

Ez rád vall.

Csak leugrasz, és véget vetsz mindennek? Szánalomra méltó vagy.

Kiabálnak a fejemben, de engem már nem érdekel. Már nem akarok hallgatni rájuk.

Repülni akarok.

Magas sarkú kopogása visszhangzik mögöttem, hallom, ahogy valaki a nevem kiáltja, hallom, de nem értem igazán. Mert már nem érdekel.

Nem fogod megtenni.

Nem vagy rá képes.

Túl gyáva vagy.

Nem figyelek, csak mondják, és mondják, de a sok eltelt idő óta először újra ura vagyok a testemnek. Most újra tudom, mit cselekszem, és ez csak az én döntésem.

Hátralépek egy aprót, halványan mosolyogva nézek a lábam elé, majd megengedek még egy utolsó, örömittas pillantást a hátam mögé. Ott áll ő. Aki miatt az egész kezdődött, akinek a hangja nem hagy nyugodni, és aki miatt idáig hagytam fajulni a dolgokat. Sokkal előbb meg kellett volna tennem – gondolom, majd rávigyorodok a megszeppent, vörös ajkú, elegánsan felöltözött nőre, aki valaha a nevelőanyám volt.

Kezeit undorítóan sötétre mázolt szája elé kapja, szemei elkerekednek, amint lépek egy aprót hátra, és a lábam alól elfogy a talaj. Kitárom a karjaim és végre újra érzem, amit már oly rég.

Repülök.

- Claire! – ordítja, de már nem hallom, s a fejemben is csak pár sor ismétlődik újra.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié