33. Illúzió

Drágáim!

Még mindig túl rövidnek érzem a részeket, és egyfajta félelmet érzek amiatt, hogy most már rohamos tempóban közeledünk a végéhez. Félek, mert nem tudom, hogy reagáltok majd rá.

Félek, mert lehet nem lesz majd akkora durranás, ahogyan azt saját magamtól is elvárnám.

Félek, hogy elrontom, és nem tetszik majd, ugyanakkor várom, mivel elmondhatatlanul kíváncsi vagyok a reakciókra.

Várom, mert akkor kijelenthetem majd, hogy befejeztem egy történetet, mégsem várom, mert nem szeretném elengedni. Úgy a szívemhez nőtt már.

Sajnálatos mód egyébként egyáltalán nem biztos, hogy meglesz a negyven rész, sőt az sem tuti, hogy kerek szám lesz, akármennyire is jól nézne az ki. Akárhogy is, az elején kissé elhamarkodtam az egészet. :D

Jó, most össze-vissza pofázok itt, a lényeg, amit mondani, sőt inkább kérni szerettem volna, csak annyi, hogy - ha nem túl megterhelő Nektek - örülnék, ha leírnátok nekem kommentben, hogy hogyan gondoljátok a történet végét, a szereplők későbbi életét... Kíváncsi vagyok a Ti nézőpontotokra is. :)

Köszönöm szépen az édes kommenteket, a feliratkozókat, és a megtekintéseket, hihetetlenek vagytok! <33

Bocsi a hosszúságért. :D Ölelek mindenkit,

J. xx

Mindig is imádtam ezt a mesét, gőzöm sincs miért, egyszerűen csak szeretem.

Emlékszem, mindig Anyával néztem. Csak mi ketten, és az Oroszlánkirály DVD.

Ez az egy film az, melyet az Anyukámhoz tudok kapcsolni.

Ez az az emlék, melyet együtt éltünk át, amit örökké a szívemben őrzök majd, s sosem feledem.

A szemeim maguktól csukódnak le egy pillanatra és lepereg előttem, ahogy az apró kislány énem egyedül áll a szobában.

Egyedül, miközben hallja édesanyja sírását átszűrődni a falakon.

Egyedül áll, négy fal között, miközben a bátyja békésen szuszog a szemközti ágyon.

A testvére alszik, a kislány mégis képtelen rá, az agya azon kattog, hogyan is menthetné meg az anyukáját. Megoldást viszont sosem talál.

Lepörög előttem, ahogy anyukám mosolyogva telepszik mellém a kanapéra, miközben a tévében elindul az általam már kívülről fújt, meg mégsem unt mesefilm. Átdobja karját vékonyka vállamon, és én újra érzem azt a biztonságérzetet, amit újabban egyedül Harry ölelése képes megközelíteni.

Újra érzem teste melegét, csókját a homlokomon, újból látom a mosolyát, ami folyamatosan torzul el, majd végleg eltűnik. Beszippantja valami. Valami sötét.

A szemeim kipattannak, az arcom könnyes, s beletelik néhány percbe, míg helyrerakom magamban a helyzetet.

A tenyerem alatt valami kemény, kipislogom a szememből a sós cseppeket, és felemelem a fejem, megpillantok magam alatt egy hullámos hajú angyalt. Még mindig nem értem igazán, mi történt.

Olyan valóságos volt, ott voltam újra kislányként, az Anyukám ölében, éreztem a szeretetét. Még a mosolya is túl valósághű volt ahhoz, hogy betudjam csupán a képzeletem szüleményeként.

Nem, nem lehet – ismételgetem magamban, de ahogy folyamatosan tér vissza az éberségem, úgy tompul bennem az az intenzív érzés, amit az álmom keltett bennem.

Mert bár fáj kimondanom, mégis tudom, hogy az egész nem volt több, mint egy újabb illúzió.

A filmnek már rég vége, mikor azt gondoltam pislogok, valószínűleg elaludtam, és Harry is, ő viszont még mindig nem ébredt fel.

Az oldalamra fordulok, a fejem visszahelyezem a mellkasára, az állam rátámasztom, miközben a tenyerem alatt érzem szíve egyenletes, nyugodt dobogását, amitől én is lenyugszom.

Csak figyelem őt, ahogy alszik, ajkai olykor elnyílnak, mikor kifújja a levegőt. Göndör haja szétterül a párnán, hatalmasakat szuszog, majd motyog valamit álmában, és édes mosolyra húzza ajkait.

Szívverése egyre gyorsul, légzése szaporább lesz, majd megrebben a szempillája, és nyöszörögve nyitja ki egy pillanatra gyönyörű, zöld szemeit, amiket rögtön vissza is csuk.

Karja szorosabban öleli a derekam, majd nagyot sóhajt, és megereszt egy álomittas mosolyt.

- Rosszat álmodtál? – hunyorgok rá, hisz a függönyöket behúztuk a tökéletes filmezéshez, emiatt pedig kellemes félhomály uralkodik a szobában.

- Nem emlékszem – feleli rekedtes hangon, homloka ráncokba szalad, majd újra kisimul, és kuncogni kezd.

- Mi olyan vicces?

- Olyan a hajad, mint egy bokor. Amiben megdöglött néhány madár – teszi hozzá, majd dönti kissé oldalra a fejét, kezem rögtön a hajam felé mozdul, néhányszor átfésülöm az ujjaimmal, de rá kell jöjjek, reménytelen eset.

- Mondod ezt te, mi? – válaszolom piszkálódó hangnemben, és a szétterülő haja felé bökök, ami bár tökéletes, mégsem árt, ha visszavágok kicsit. Játékosan bosszús, mégis szórakozott arckifejezéséből látom, hogy nem sértődött meg, sőt nem is igazán izgatja, hogyan áll a haja.

Jobb kezével végigsimít az oldalamon, tenyerét felhozza egészen az arcomhoz, érintése nyomán libabőrös leszek. Hatalmas ujjaival beletúr kócos hajamba, úgy tűnik, neki sokkal inkább sikerül az, amivel az előbb én is megpróbálkoztam. Helyükre igazítja a csapzott tincseket, majd elégedetten mosolyogva szemléli művét, miközben még egyszer, utoljára megsimítja a fejem, bár tudom, ezt már nem a hajam miatt teszi.

Nem tudom, mi ez köztünk, nem tudom, mi történik épp. Ez az a mondat, ami Harry jelenlétében mindig megfogalmazódik bennem. Mindig összezavar.

Fogalmam sincs, most épp hogyan is állunk egymáshoz, hisz pár napja egymás fejéhez vágtunk mindent, majd megsértődött rám, és aztán napokig hozzám sem szólt.

Napokig került, ma délelőtt óta viszont úgy teszünk, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Teljesen más kérdés, hogy közel sincs így, ez csupán egy újabb illúzió, amiben görcsösen tartjuk magunkat, s egymást.

Görcsösen kapaszkodunk a másikba, miközben tudjuk, hogy ez csak múló állapot.

Tudjuk, hogy ez a délután úgysem tart majd örökké, hogy egyszer majd ki kell másznunk ebből az ölelésből, és felnőttek módjára megbeszélni a dolgokat.

Tudjuk, legbelül tudjuk, mégsem vagyunk képesek így cselekedni.

Úgy tűnik, ezt Harry sem gondolja teljesen másképp, már-már feltűnően kerüljük a témát, bár mindketten tisztában vagyunk vele, hogy itt lappang a fejünk felett a levegőben.

- Jas? – szólít meg halkan, kérdőn emelem fel a fejem, és nézek rá.

- Hm – nagyokat pislogva próbálok kivenni többet a sötétben a haja sziluettjénél, de nem igazán szeretne sikerülni, bár egyre jobban alkalmazkodom a szegényes fényviszonyokhoz.

- Mit szólnál hozzá, ha csinálnánk Liam-nek egy meglepetés bulit? – kihallom a hangjából a mosolyt, mire az én ajkaim is feljebb csúsznak.

Augusztus 21.-ét írunk, Li pedig 29.-én ünnepli a születésnapját. Így elszaladt volna a nyár?

Hirtelen döbbenek rá, hogy konkrétan átbőgtem az egész nyaram.

- Benne vagyok – nem kell tettetnem a vigyort, elég csupán arra gondolnom, hogy meglephetem Liam-et, hogy örömet okozhatok neki annyi szenvedés után, és máris kedvem támad belekezdeni a szervezésbe.

- Szuper – hangja egy árnyalattal mélyebb, mint az átlag, amit bár nem értek igazán, betudom az izgatottsága jeléül.

- Szuper – suttogom utána, majd a fejem újra a mellkasára hajtom, és úgy döntök, egy kis ideig még kihasználom ezt a barátságos, vihar előtti csendet.

Kihasználom, amíg újra el nem romlik.