 |
| [zene] |
„A régi szobámban
vagyok. A résnyire nyitott ajtóm előtt állok a sötétben. Csendben vagyok, mert
csendben kell lennem. Elszörnyülködve bámulok ki a mostanra már teljesen
megszokottá vált „esti mesémre”. A
drogos, alkoholista édesapámra, ahogy veri az ártatlan, csupa szív édesanyámat.
Csak nézem, mert mást nem tehetek. Mit is tehetne egy ötéves, vézna kislány egy
ilyen állattal szemben? Néma könnyek csorognak végig az arcomon. Nem sírhatok,
ezt észben kell tartanom. Tekintetem az ágyra siklik, ami az egyik fal mellett
van az enyémmel szemben. A bátyám fekszik rajta, nyugodtan szuszog. Nem
tudom, hogy bír ilyen körülmények között aludni.
Egy röpke pillanatra inogtam meg, az ajtó megcsikordult és már nem volt visszaút. Felhívtam magamra apám figyelmét.
Az emberét, aki mindig a térdén lovagoltatott, aki megvédett az éjszakai viharoktól. Kinek az ölelése olyan biztonságot nyújtó volt.
Nem tudom elhinni hogy vált ilyenné. Az én apukám. Anya azt mondja, nincs semmi baj. Hogy ő még mindig szereti.
Most felemelt kézzel, beesett, vérben forgó szemekkel közeledik felém, készen arra, hogy megüssön. Az én apukám. Az én hősöm…”
Egy röpke pillanatra inogtam meg, az ajtó megcsikordult és már nem volt visszaút. Felhívtam magamra apám figyelmét.
Az emberét, aki mindig a térdén lovagoltatott, aki megvédett az éjszakai viharoktól. Kinek az ölelése olyan biztonságot nyújtó volt.
Nem tudom elhinni hogy vált ilyenné. Az én apukám. Anya azt mondja, nincs semmi baj. Hogy ő még mindig szereti.
Most felemelt kézzel, beesett, vérben forgó szemekkel közeledik felém, készen arra, hogy megüssön. Az én apukám. Az én hősöm…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése