Levegőért kapkodva ültem fel, a
gerincem vonalán verejték folyt le. A
pulcsim ujjával gyorsabban töröltem le a könnycseppeket, minthogy tudatában
lettem volna, sírok. Csak ezután vettem észre, mire keltem fel – valaki rátenyerelt a csengőre. Mindegy, majd Andy beengedi…
- Nyisd már ki azt a szart! – morogtam magamban, miközben feltápászkodtam összecsavarodott ágyneműim közül. Odaléptem az ablak elé és szélesre tártam azt, remélve, hogy a szoba állott levegőjével együtt az agyam is kiszellőzik.
- Minnie, told le azt a formás kis segged! – ordított fel a bátyám az emeletre. Gyorsan lekaptam a szétizzadt pólómat és egy másikat húztam fel helyette, ami a székem támláján volt. Fogalmam sincs, hogy került oda. Főleg, mivel tudtommal ez Andy-é. Mindegy, most megteszi.
- Szerintem is formás - kiáltottam vissza testvérem előző mondatára válaszolva, majd megindultam kifelé, de előtte még felkaptam egy hajgumit a kupis asztalomról és rendezetlen kontyba fogtam csapzott, sötétbarna tincseim.
- Amúgy meg, nem vagyok Minnie. Az egy idióta egér. – motyogtam magamnak, tudva, hogy hiába is mondom neki, nem fogja megváltoztatni a becenevem. Már megszoktam, de ez nem jelenti azt, hogy szeretnem is kéne. – Na, mi volt ilyen fontos? – kérdeztem lefelé csattogva a lépcsőn. Andyt sehol nem láttam, ezért megálltam a lépcső kellős közepén, mert gyanús volt nekem az egész helyzet. Máskor, ha lehív, már itt lebzsel a lépcső alatt valami „szuper mocis” újsággal és mutogatja nekem a „legújabb szuper mocit”.
- Meglepetés! – kiáltott fel egy túl ismerős hang, először nem tudtam hova tenni, amíg be nem ugrott elém a bársonyos hanghoz tartozó személy. A lépcső alján állt kitárt karokkal, egyszerű csőnadrágban egy fehér pólóban, és már szebb napokat is megélt, valaha talán fehér tornacipőben. Haja rövidebb, mint mikor legutoljára láttam, most felzselézve meredezett az ég felé. Összesen két másodpercet vett igénybe, míg végignéztem rajta és feldolgoztam, hogy igenis itt van, teljes életnagyságban, a következő pillanatban pedig már visítva rohantam le a lépcső megmaradt pár fokárol és ugrottam váratlan látogatónk nyakába.
- Leeyum! – sikkantottam „repülés” közben.
Valószínű már számított a becsapódásra, mert meg sem rezdült, csupán szorosan magához ölelt. A lábam már nem érintkezett a földdel. Sokkal magasabb, mint mikor legutoljára ölelt, de nem foglalkoztam vele, szorosan öleltem az engem tartó fiút, férfit…? Már magam sem tudom, olyan rég volt itt utoljára.
- Tudod mennyire hiányoztál? –motyogtam a vállába szorosan lehunyt szemmel.
- Nagyon-nagyon? – tippelt. A hangjából hallottam, hogy mosolyog, mire az én szám sarka is feljebb csúszott.
- Nagyon-nagyon-nagyon – javítottam ki immár levakarhatatlan mosollyal.
- Te is nekem, Picur – szorított még jobban magához. Valamiért mindenki
késztetést érez arra, hogy idióta beceneveket aggasson rám, de emiatt már nem
nyafogok. Mióta ismerjük egymást, Picurnak hív.
- Nekem mért nem szoktál ennyire örülni? – természetesen ez az idilli pillanat is addig tartott, amíg az az idióta bátyám bele nem rondított. Félreértés ne essék, én imádom az idiótákat.
- Mert neked már unom azt a béna fejed – közöltem miután Liam elengedett és újra a lábam alatt éreztem a talajt. Angyalian mosolyogva pislogtam fel rá, ő pedig sértődötten felhúzta az orrát.
- De Liam az én legjobb haverom – vágta be a durcát, ami nála annyit jelent, hogy karba tett kézzel a másik irányba fordul. Komolyan mondom, néha gyerekesebb, mint én, pedig állítólag Ő az idősebb. Fizikailag biztosan, az agyi kapacitása viszont körülbelül egy hatéves szintjén van.
- Naaa – kapaszkodtam fel a vállára és egy ugrással már a hátán is voltam. – Ne izélj már mucikám – csipkedtem meg enyhén borostás arcát, majd egy igencsak nyálas puszit nyomtam a pofijára, ő pedig elfintorodott.
- Fujj.. Undorítóbb vagy, mint egyévesen voltál – mondta szörnyülködve.
- Te meg hülyébb vagy, mint egyévesen voltál – kontráztam rá vigyorogva.
- Én is szeretlek.
- Ki nem? – tettem fel a költői kérdést teátrálisan sóhajtozva, majd Liam-re néztem, aki szórakozottan figyelte a kis szóváltásunkat.
- Ez mindig ilyen nagyszájú volt vagy csak én nem vettem eddig észre? – kérdezte An elgondolkozó arccal. Senki nem válaszolt neki.
- Na és mi szél hozott erre, ahol a madár se jár? – böktem oldalba széles vigyorral az arcomon a csokiszemű srácot.
- Úgy gondoltam, ha már te nem látogatsz meg, megteszem én – megpróbált „szemrehányóan” nézni, de sajnos nem igazán jött össze neki, a szája minduntalan kedves mosolyra húzódott.
Liam nekem olyan, mint egy második báty, azóta, mikor a tizenöt éves Andy-t holtrészegen hozta haza valami buliból. Szép kis történet, majd ha lesz időm elmesélem…
- Tanultam, jól van? – kérdeztem felháborodottan. Most tettem le az érettségit, kollégista voltam, ez alatt a pár év alatt pedig Andy megvette ezt a kecót, ahová – mert kedvessége határtalan - engem is befogadott.
- Legalább megbuktál? – vigyorodott el majd a vállamat átkarolva magához húzott és nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Átmentem. Hihetetlen mi?
- Aztán meg jól berúgtál – boxolt a vállamba Andy. Rossz beidegződése, hogy mindenkit ütöget. Próbálom leszoktatni, de általában a végén én is megcsapom, amiből sokszor testvéri verekedés alakul ki. Na, olyankor aztán szép látvány vagyunk.
- Te vittél el bulizni, aztán meg leitattál – közöltem már én is vigyorogva.
- Az… az egy dolog – mondta Andy. Hahh, én nyertem. Apró örömök az életben..
Beültünk a kanapéra és csak beszélgettünk. Mindenről. A suliról, Andy-ről, a múltról és, hogy milyen jókat hülyültünk régen, majd valahogy Liam-re és a nyári szünetre terelődött a szó.
- Most szabadságunk van, – dőlt hátra karjait a feje alá támasztva. – Úgy hiányoztok már a mindennapjaimból – sóhajtott majd bevágott egy ilyen „most nagyon figyelj, mert jó ötletem van” fejet – Mi lenne, ha felköltöznétek Londonba a nyárra? – kérdezte izgatottan, a szemem pedig kikerekedett. Komolyan azt mondta, London? Jézusom, Andy, ha nem mondasz igent, én kitekerem a nyakad. Mióta az eszemet tudom, imádom azt a várost, pedig „csak egy város”, szerintem viszont valahogy mégis gyönyörű. Izgalomtól csillogó szemekkel a bátyámra néztem, aki olyan fejet vágott, mint aki komolyan gondolkodóba esett.
- Lééégyszi An! – húztam el az „é” betűt és boci szemekkel szuggeráltam.
- Nem rúgsz be! Nem keveredsz rossz társaságba! – kezdte el sorolni a feltételeket, közben pedig az ujjain számolta a szabályokat. Én meg csak bólogattam, mint az a kutya a kocsi kesztyűtartóján. – Szót fogadsz! Nem szaggatod ki a picsák haját, akik beszólnak a bakancsodra! – jobbnál jobb feltételeket sorolt fel, köztük volt még például a „nem töröd ki a gerinced, miközben részegen fekszel az árokban” és hasonlók. Hogy ezeket honnan szedi? Halványlila gőzöm sincs… - HA ezeket betartod, akkor igen, mehetünk – mosolyodott el végre én pedig széles vigyorral, visítva a nyakába ugrottam.
Valószínű már számított a becsapódásra, mert meg sem rezdült, csupán szorosan magához ölelt. A lábam már nem érintkezett a földdel. Sokkal magasabb, mint mikor legutoljára ölelt, de nem foglalkoztam vele, szorosan öleltem az engem tartó fiút, férfit…? Már magam sem tudom, olyan rég volt itt utoljára.
- Tudod mennyire hiányoztál? –motyogtam a vállába szorosan lehunyt szemmel.
- Nagyon-nagyon? – tippelt. A hangjából hallottam, hogy mosolyog, mire az én szám sarka is feljebb csúszott.
- Nagyon-nagyon-nagyon – javítottam ki immár levakarhatatlan mosollyal.
- Te is nekem, Picur – szorított még jobban magához. Valamiért mindenki
késztetést érez arra, hogy idióta beceneveket aggasson rám, de emiatt már nem
nyafogok. Mióta ismerjük egymást, Picurnak hív.- Nekem mért nem szoktál ennyire örülni? – természetesen ez az idilli pillanat is addig tartott, amíg az az idióta bátyám bele nem rondított. Félreértés ne essék, én imádom az idiótákat.
- Mert neked már unom azt a béna fejed – közöltem miután Liam elengedett és újra a lábam alatt éreztem a talajt. Angyalian mosolyogva pislogtam fel rá, ő pedig sértődötten felhúzta az orrát.
- De Liam az én legjobb haverom – vágta be a durcát, ami nála annyit jelent, hogy karba tett kézzel a másik irányba fordul. Komolyan mondom, néha gyerekesebb, mint én, pedig állítólag Ő az idősebb. Fizikailag biztosan, az agyi kapacitása viszont körülbelül egy hatéves szintjén van.
- Naaa – kapaszkodtam fel a vállára és egy ugrással már a hátán is voltam. – Ne izélj már mucikám – csipkedtem meg enyhén borostás arcát, majd egy igencsak nyálas puszit nyomtam a pofijára, ő pedig elfintorodott.
- Fujj.. Undorítóbb vagy, mint egyévesen voltál – mondta szörnyülködve.
- Te meg hülyébb vagy, mint egyévesen voltál – kontráztam rá vigyorogva.
- Én is szeretlek.
- Ki nem? – tettem fel a költői kérdést teátrálisan sóhajtozva, majd Liam-re néztem, aki szórakozottan figyelte a kis szóváltásunkat.
- Ez mindig ilyen nagyszájú volt vagy csak én nem vettem eddig észre? – kérdezte An elgondolkozó arccal. Senki nem válaszolt neki.
- Na és mi szél hozott erre, ahol a madár se jár? – böktem oldalba széles vigyorral az arcomon a csokiszemű srácot.
- Úgy gondoltam, ha már te nem látogatsz meg, megteszem én – megpróbált „szemrehányóan” nézni, de sajnos nem igazán jött össze neki, a szája minduntalan kedves mosolyra húzódott.
Liam nekem olyan, mint egy második báty, azóta, mikor a tizenöt éves Andy-t holtrészegen hozta haza valami buliból. Szép kis történet, majd ha lesz időm elmesélem…
- Tanultam, jól van? – kérdeztem felháborodottan. Most tettem le az érettségit, kollégista voltam, ez alatt a pár év alatt pedig Andy megvette ezt a kecót, ahová – mert kedvessége határtalan - engem is befogadott.
- Legalább megbuktál? – vigyorodott el majd a vállamat átkarolva magához húzott és nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Átmentem. Hihetetlen mi?
- Aztán meg jól berúgtál – boxolt a vállamba Andy. Rossz beidegződése, hogy mindenkit ütöget. Próbálom leszoktatni, de általában a végén én is megcsapom, amiből sokszor testvéri verekedés alakul ki. Na, olyankor aztán szép látvány vagyunk.
- Te vittél el bulizni, aztán meg leitattál – közöltem már én is vigyorogva.
- Az… az egy dolog – mondta Andy. Hahh, én nyertem. Apró örömök az életben..
Beültünk a kanapéra és csak beszélgettünk. Mindenről. A suliról, Andy-ről, a múltról és, hogy milyen jókat hülyültünk régen, majd valahogy Liam-re és a nyári szünetre terelődött a szó.
- Most szabadságunk van, – dőlt hátra karjait a feje alá támasztva. – Úgy hiányoztok már a mindennapjaimból – sóhajtott majd bevágott egy ilyen „most nagyon figyelj, mert jó ötletem van” fejet – Mi lenne, ha felköltöznétek Londonba a nyárra? – kérdezte izgatottan, a szemem pedig kikerekedett. Komolyan azt mondta, London? Jézusom, Andy, ha nem mondasz igent, én kitekerem a nyakad. Mióta az eszemet tudom, imádom azt a várost, pedig „csak egy város”, szerintem viszont valahogy mégis gyönyörű. Izgalomtól csillogó szemekkel a bátyámra néztem, aki olyan fejet vágott, mint aki komolyan gondolkodóba esett.
- Lééégyszi An! – húztam el az „é” betűt és boci szemekkel szuggeráltam.
- Nem rúgsz be! Nem keveredsz rossz társaságba! – kezdte el sorolni a feltételeket, közben pedig az ujjain számolta a szabályokat. Én meg csak bólogattam, mint az a kutya a kocsi kesztyűtartóján. – Szót fogadsz! Nem szaggatod ki a picsák haját, akik beszólnak a bakancsodra! – jobbnál jobb feltételeket sorolt fel, köztük volt még például a „nem töröd ki a gerinced, miközben részegen fekszel az árokban” és hasonlók. Hogy ezeket honnan szedi? Halványlila gőzöm sincs… - HA ezeket betartod, akkor igen, mehetünk – mosolyodott el végre én pedig széles vigyorral, visítva a nyakába ugrottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése