32. A saját érzéseitől fél

Sziasztok!

Bár erősen közeledünk már az éjfél felé, azért még mindig szombat van, én pedig itt vagyok a résszel.

Különös hozzáfűznivalóm most nincs, talán csak annyi, hogy azt hiszem, visszatértem. Talán. Remélem.

Mindegy, boldog nőnapot nektek, és hatalmas ölelés mindenkinek! <3

J. xx

Befekszem az édességes csomagokkal telepakolt ágyamba, majd a kezénél fogva gyengéden magammal húzom a vonakodó lányt, aki aztán határozott mozdulatom utóhatásaként rám esik. Tenyereivel a mellkasomon megtámaszkodva tornássza kicsit feljebb magát, majd kissé még megilletődve emeli rám barna szemeit, miközben formás ajkai elnyílnak.

Gyönyörű, egyszerűen csak felfoghatatlanul gyönyörű, a legjobb az egészben pedig az, hogy ezzel még saját maga sincs teljesen tisztában.

Mosolyogva nézek rá, majd ő töri meg a szemkontaktust, halkan kuncogva fúrja arcát a pólómba, karjaim külön életre kelve mozdulnak, s körkörösen simogatni kezdik a hátát.

Nem vagyok tudatában semminek, nem érzem az idő múlását, sőt még az sem izgat különösebben, hogy egy zacskó chips-et épp péppé darálok, hisz rajta fekszem.

Nem gondolkozom, nincs rá szükség, most minden olyan egyszerűnek tűnik. Sehol nincs már a pár nappal ezelőtti közöttünk ugráló feszültség, Jasmine nyugodtan szuszog, még mindig rajtam fekszik, de egyáltalán nem zavar, olyan könnyű, és apró, hogy szinte észre sem veszem az engem nyomó súlyát.

Nyoma sincs az akkori idegességemnek, és a kétségbeesésnek, amit az okozott, hogy nem szólt semmit. Elmondtam mindent, kitálaltam az érzéseim, ő pedig konkrétan megkukult. Könyörögtem, hogy mondja ki, de nem tette.

Ott hagytam.

Aznap éjjel alig aludtam két órát, az agyam folyamatosan kattogott, magam hibáztattam mindenért, végül arra jutottam, hogy valószínűleg túl sok volt neki ez így egyszerre. Nem kellett volna így rázúdítanom mindent, így is elég már az a súly, ami azokat a vékony vállakat nyomja lefelé.

Így is sok számára az, amit elszenvedett, és akárhogy is próbáljuk a srácokkal összeolvasztani a törött darabjait, még mindig elég gyenge, és néhány szótól képes lenne újra lebillenni a szakadék széléről.

Próbáljuk összekanalazni őt a padlóról, és úgy érzem sikerülni fog, csupán ez az egész még túlságosan ingatag.

Emiatt pedig több órányi forgolódás, és egy összetúrt ágynemű eredményeképp kiokoskodtam magamból azt, hogy hagyom ezt az egészet.

Hogy most inkább nem erőltetem, s – amennyiben ő is úgy gondolja – kimondja majd.

Mert, bár ő nem is, én teljességgel biztos vagyok abban, hogy viszonozza az érzéseimet. Nem, nem szeret, még.

A hangsúly pedig a „még” szócskán van, ő maga sincs tisztában az érzéseivel, viszont az a néhány elkapott pillantás, és vágyakozó sóhaj, amit hallanom enged… Nos, ezek miatt jutok arra a következtetésre, hogy érez valamit.

Maga sem tudja, hogy mit. Én sem tudom, hogy mit, viszont biztosan érzi azt a parazsat, ami könnyen lángra kaphat.

Ott van a parázs, lehetőséget adva arra, hogy mindent elsöprő tüzet gyújtson belőle, mégsem teszi, talán azért mert fél attól, hogy megégetné magát.

Hogy a lángok túlságosan magasra kapnának, ő pedig képtelen lenne kiszabadulni a tűz által nyújtott fogságból.

Fél.

A saját érzéseitől fél.

Csak fekszünk, teste az enyémen, s talán csak pillanatok telnek el, mégis annyi minden száguld végig az agyamon, hogy hosszú óráknak érzem.

Pár pillanat, s Jas már le is gördül rólam, a hátára fekszik mellettem, majd fájdalmas grimasszal az arcán nyúl bal kezével a háta mögé, és halkan érthetetlen szitokszavakat motyogva húzza ki maga alól a Pepsi-s dobozt.

Röhögve nézek rá, mire a vállamra csap.

- Nem röhög, együtt érez – szid le játékossággal a hangjában, mire vigyorom még szélesebb lesz, de kérésére abbahagyom a nevetést, amit ő csupán egy bólintással nyugtáz.

***

- Megkérdezzem, miért van meg neked az Oroszlánkirály DVD-n, vagy inkább nem akarom tudni? – értetlenség suhan át az arcán, mikor egy egyszerű mozdulattal kikapom a polcomon sorakozó filmek közül a mesét.

- Van egy nővérem – teszem fel védekezőn a kezeim, miközben kipattintom a műanyag dobozt, és odasétálok a tévéhez.

- Ugye tudod, hogy ez nem mentség? – nevet fel halványan, grimaszolva ránézek, minek hatására kacagása betölti a szobám.

Önkéntelenül is elmosolyodok a látványra, édes látványt nyújt az ágyamban, párnák közt feküdve, és angyali nevetése csak rátesz minderre egy lapáttal.

- Miért olyan vicces ez? – teszem fel költői kérdést, miután betettem a filmet, és ráérősen visszasétálok hozzá.

- Semmi, csak… Te nem tűnsz olyan srácnak, aki Oroszlánkirályt néz – egy kívülállónak talán úgy tűnhetne, mosolya lehervaszthatatlan, én mégis ismerem már annyira, hogy nagyon könnyen változik a hangulata.

A következő pillanatban elképzelhető, hogy elpattan nála a cérna, és zokogni kezd.

Elég csupán egyetlen szó…

- Oroszlánkirályt mindenki néz – tisztában vagyok vele, hogy indoklásom nem túl helyét álló, viszont elég csupán ránéznem, és az agyam okosabbik – vagyis a kisebb - fele is meghülyül, szóval a jelenlétében teljes mértékben megőrülök.

- Meg egyébként is… - kezdenék magyarázni, miközben mellé mászok, de lepisszeg.

- Css – teszi a mutatóujját a szája elé, csupán nyomatékosításképp.

- Befogtam – közlöm, mire a vállamra csap, hisz a képernyőn már felvillan a Walt Disney palota.

- Kezdődik – suttog, mikor felcsendül a főcímdal, és a képernyőn felvillannak az első képsorok, de mivel még csak a zene szól, úgy gondolom, ez a megfelelő pillanat, hogy nekiálljak kibontani a chips-et, ami fülsiketítő zörgésével elnyomja a mese zaját.

- Ez most halál komoly? – néz rám fájdalmas kifejezéssel az arcán, mire csak vállat vonok, és folytatnám a bénázást, ha nem kapná ki a kezeim közül a csomagot, és ki nem bontaná egyetlen laza mozdulattal.

- Meglazítottam – ráncolom a szemöldököm, képtelenség, hogy ő előbb kibontotta, mint én.

- Ha befőttes üveg lett volna, azt mondom, oké, de a chips-es zacskót nem lehet meglazítani.

- Én képes vagyok rá – lemondóan felsóhajt, mikor látja, hogy ennyivel lezártnak is tekintem a beszélgetést, és tekintetét visszavezeti a képernyőre.

Mosolya nem halványul a film végéig, és a gyermekded csillogás a tekintetében sokkal fiatalabbá tesz őt, mint amennyi valójában.

Úgy érzem, egy védtelen kislány fekszik épp a karjaim között, ami miatt felébred bennem a védelmező ösztön, és igazán tudatosul bennem, hogy vigyáznom kell rá.

Hogy én vagyok az egyetlen, aki igazán vigyázhat rá.