34. Csillogás

- Remélem, nem zavarok meg semmit, és nem látok semmi olyat, amire a büdös életben nem vágytam – hallatszódik a folyosó végéről, majd egyre erősebben az ordibálás, hangos lábdobogással kísérve.

Louis. Egyértelmű.

Az ajtó csapódik, szegény kilincs pedig majdnem kiszakad a helyéről, mikor drága üvöltöző barátunk beront a – pontosan eddig a pillanatig még csendes – szobába, majd valószínűleg megbotlik egy földön felejtett ruhadarabban, esetleg talán a saját lábában, és aranyosan ránk esik. Nem, nem ránk. Sokkal inkább rám, és pechemre épp félig hason feküdtem, így az arcom belefúródik a párnába. De úgy rendesen.

- Bazd meg, Lou – szeretném mondani, helyette viszont csupán valami „Mkhm mhh” szerű fojtott hang hagyja el a szám.

- Sötét van – suttogja válaszul a fülembe, majd hirtelen Louis tetemes súlya – mitől ilyen nehéz? – lekerül a hátamról, én pedig azon nyomban felkapom a fejem, és hatalmasat lélegzek. Jó, a tüdőm legalább még működik.

- Miért kell neked folyamatosan „kicsi a rakás”-t játszani törékeny lányokkal? – motyog Harry indulatosan, miután leemeli rólam a kapálózó idiótát.

- Tehetek én róla, hogy szanaszét hagyod a szarjaidat a földön, hogy az ember hasra essen bennük? – röhögi el magát, de Haz szúrós tekintetét látva csupán megvonja a vállát, és befejezi a nevetést, a vigyor viszont nem tűnik el az arcáról.

Mivel Harry nagy valószínűséggel egyszerűen lelökte rólam Louis-t, imádott kis seggfejünk fogja magát és befurakszik a jobb oldalamra, mellém bújik, majd lehúzza rólam a paplant (!), és betakarózik vele.

- Hogy lehet valaki ennyire pofátlan? – röhög fel a balomon heverésző Harry, egy hitetlen fejrázás kíséretében, majd felkönyököl, így félig fekve, félig ülve helyezkedik el. Valahol a kettő között. – Amúgy mit is keresel te itt? – néz át felettem, értetlen tekintete egyenest Lou arcába mered.

- Ja, csak Payno szülinapját jöttem megtárgyalni – ránézek, majd Harryre, és feltűnik, hogy mégis mennyire furcsa, és félreérthető is igazándiból a helyzetünk. – mindjárt jönnek a többiek is – teszi még hozzá, s mintegy végszóra beesik a nyitott ajtón a másik két jómadár is, és Zayn-nek szerencsére van annyi esze, hogy felkattintsa a villanykapcsolót.

Meg sem lepődök, mikor mindketten felmásznak Harry kétszemélyes ágyára, én pedig – mivel kissé kényelmetlennek érzem a helyzetet – ülő helyzetbe tornázom magam.

- Liam sikeresen kipaterolva a házból, egy haverral Starbucks-ozik – jelenti be Niall, mire mindannyian csak egy bólintással felelünk, jelezve, megértettük.

- Na, akkor csapjunk a közepébe, mielőtt hazaér – természetesen Loui az, aki rögtön kezébe veszi az irányítást, és magyarázni kezd. Néha elég összefüggéstelenül, csak úgy random ötleteket dobálunk be a közösbe, majd végül együtt kitaláljuk, mi és hogyan is legyen.

A történet a következő.

Liam születésnapján egyikünk sem fogja felköszönteni őt. Úgy teszünk majd, mintha ez a nap semmiben sem különbözne a többitől.

Úgy teszünk, mintha mind elfelejtettük volna.

Ő pedig, már csak az ösztönösen jövő, kedves természeténél fogva sem fogja ezt szóvá tenni. Ebben a részében mind egyetértettünk. Ezerszer inkább őrlődik majd magában, és lehet, hogy eléggé megbántjuk az elején, de utána úgyis olyan bulit csinálunk csak neki, hogy simán elnézi majd.

Szóval egész délelőtt kussolunk, senki még csak egy szóval sem említi majd barátunk szülinapját, majd – olyan egy óra tájt – én kicsapom a hisztit, hogy nincs egy normális nadrágom, Niall pedig a kaja hiánya miatt kezd el depizni, és mivel, mint azt már említettem, Li egy kedves ember, és az ő türelme is véges, önként, dalolva fog bevinni minket a plázába.

És most jön az én gonosz részem, ahol lehet, hogy rájön majd, valami nem stimmel, mert az ilyesfajta viselkedés egyáltalán nem vall rám, minden esetre megpróbálom majd hitelesen előadni…

Össze-vissza fogunk rohangászni a központban, egyik üzlettől a másikig, és a fiúk parancsára elköltök vagy… Nos, maradjunk annyiban, hogy nem kevés pénzt.

Lejárjuk majd a lábunkat, és Niall-lel megpróbáljuk kihúzni az egész bevásárlósdit minimum délután ötig. Öt és félhat között várhatunk majd egy SMS-t, miszerint minden kész, indulhatunk.

Liam hazafuvaroz majd minket, aztán – természetesen vele az élen – belépünk a lakásba. Na, és itt jön majd a bónusz meglepetés, és én kaptam a megtisztelő szerepet, hogy lebonyolítsam a lehető legfontosabb telefonbeszélgetést a bulival kapcsolatban.

Miután rányomok a megfelelő névre, majd ellenőrzöm, hogy tényleg jót választottam-e ki, a fülemhez emelem a készüléket, és várok.

Kicsöng.

Számolom a másodperceket, a gyomrom kissé összeszűkül, miközben várakozok, hisz ha Ő most nem veszi fel, vagy esetleg nincs benne, buktuk az egészet.

Nagy levegő, kifúj.

Már épp azon vagyok, hogy hagyom a francba, és megmondom a fiúknak, hogy nem veszi fel, mikor több perc idegtépő egyhangúság után végre beleszól, s mosolygós hangja hallatán nekem is mosolyogni támad kedvem.

- Mondjad, Jas drága! – vidáman köszönt, az arcomra rátapad a ragadós jókedve, és én is hangosan üdvözlöm őt, majd miután átrágtuk magunkat az udvarias kérdéseken, rátérek arra, ami miatt valójában hívtam.

- Figyelj Dani, szabad vagy a jövő hétvégén? – kérdezem lazán, az ujjaim viszont maguktól fonódnak össze az ölemben, így szurkolva azért, hogy ide tudjon utazni.

- Van egy fellépésem – szinte látom magam előtt, ahogy sajnálkozón elhúzza a száját. Már majdnem kicsúszik a számon pár nem túl nőies káromkodó szószerkezet, mikor feltehetőleg papírzörgést hallok a telefon másik végén. Talán a naptárát lapozgatja épp?

- Bár… Lehet, hogy Sidney be tudna ugrani helyettem… - motyogja magának, bennem pedig felcsillan a remény. Akkor talán mégis? – Nagyon fontos lenne? – sóhajt, én pedig kapva kapok az alkalmon.

- Baromira – kezdem, majd nekiállok ledarálni neki a tervünket az elejétől a végéig.

Lehet, hogy összejön? Lehet, hogy itt lesz?

Kérdések kavarognak az agyamban, teljesen eggyé válva a reményteli gondolatokkal.

Nem kell másra gondolnom, csak Li boldogságára. A tudatra, hogy mennyire hiányzik már neki a világ másik végén turnézó barátnője, és hogy hányszor eltervezték már, hogy találkoznak a nyáron, de valakinek mindig közbejött valami.

Nem kell másra gondoljak, csak a barátom szemének csillogására, mikor Dani-ről beszél. Csak arra, mégis mennyire szereti őt.

Nem gondolok másra, azon kívül, hogy már-már szinte betegesen próbálok neki örömet szerezni, és elképesztő mód látni szeretném újra azt a csillogást a szemeiben.

Azt a csillogást, ami a veszteség hatására kihunyt kissé.

Azt a csillogást, vagy legalábbis egy apró darabkáját.

Már azzal is beérném.