37. Örökké együtt

Sziasztok!

Nos, lehet, hogy ez a rész most kicsit más lett, mint a többi, vagy talán nem is olyan fontos a történet szempontjából, hisz az egészben sehol egy Harry, vagy egy Kyle, de mivel úgy érzem, az utolsó részek úgyis hemzsegni fognak majd mindkettejüktől, kijár még egy - talán utolsó, de lehet, hogy nem - Liam rész. Ő mindig is sokat jelentett nekem, és imádom a karakterét is.

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én az utolsó sorok írása közben már kifejezetten küzdöttem a könnyeimmel, mégsem gondolom azt, hogy sikerült átadnom mindent, amit nekem ez a jelenet, vagy épp ez a dal jelent.

Azért viszont mindettől eltekintve remélem, hogy élvezitek majd. Nagyon szeretek mindenkit, szép hétvégét Nektek! <3

J. xx

Ui. Könnyebb megérteni, esetleg átélni, ha a végéhez hozzáhallgatjátok a dalt, mivel a fordítás csak az én fordításom. :D

[ZENE]

Belépünk a kapun, és én megragadom Niall karját, mire észbe kapva ő is lassabban kezd lépkedni. Li

előremegy, majd mit sem sejtve kezd el babrálni a zárral, és lép be az ajtón. Niall a kezem szorongatva húz maga után, megállunk az ajtó előtt, figyelem, ahogy Liam megfordul, hogy felakassza a kabátját, majd abban a pillanatban, mikor tekintete a kanapé felé vándorol, megpillantom Danielle göndör loknijait, és a többiek vigyorgó fejét, a házban lévő összes ember elordítja magát.

Liam kissé sokkoltan bámul az őt körbevevő barátaira, és ismerőseire, fejével felém fordul, kitágult szemekkel mered az enyémbe, ajka kissé „o” alakot formál, míg az én arcom majdnem szétszakítja a vigyor.

Hitetlenkedve viszonozza a pillantásom, még egy pár percig meredünk a másikra, majd megszakítva a szemkontaktust fordul az őt köszöntő barátai felé.

Még csak ki sem szúrta Dani-t.

Úgy döntök, hagyom, hogy mindenki ki örömködje magát körülötte, és ő is kellő módon tudja viszonozni a jókívánságokat, így másokkal nem törődve, még mindig a Liam által vett ruhában lehuppanok a harmadik lépcsőfokra, és csak bámulom őt.

Jól esik nézni, ahogy örül, a mosolyától az egész arca felderül, és nekem is jó kedvem támad tőle. Hisz ha ő örül, én is örülök.

Lábaim felhúzom, és átkarolom a karjaimmal, állam pedig a térdemre támaszom, és így figyelem őt. Csak bámulok rá, s a már cseppet sem mérsékelt mozdulataira, az őszinte vigyorára, és nem vagyok képes másra figyelni, mint az érzésre, hogy ez nekem mégis mennyire jól esik.

Hogy tudom, örömet szereztem neki.

Hogyha én még teljesen nem is, ő már túllépett.

A veszteségen. A kínzó fájdalmon. Mindenen. S most már tud őszintén nevetni.

Ez pedig számomra mindennél fontosabb.

- Összehoztuk, királylány – észre sem veszem, hogy halványodtak a rám vetülő színes reflektorfények, csak mikor meghallom Zayn vigyorral teli hangját a fejem felől.

- Össze – mosolygok rá hunyorogva, majd arrébb csúszok a lépcsőn, ő pedig helyet foglal mellettem. A buli már javában tart, én még mindig nem fértem hozzá Liam-hez, de nem bánom. Abból a pillantásból, amit a legelején váltottunk, remélem, tudja mennyire fontos is nekem, és mennyire sajnálom, hogy nem köszöntöttem fel tisztességesen.

- Mit szomorkodsz? – löki meg Zayn kissé a vállam, ezzel újból kiszakítva a gondolataim által alkotott örvényből.

- Nem szomorkodom – nevetem el magam hitetlenül, mégis kissé hamiskásan, mire átható, barna szemei az enyémekbe fúródnak.

- Azért kuporogsz háromnegyed órája a lépcső legalján egyes-egyedül, halálos mosollyal a fejeden. Tudod, ez az egyetlen oka, hogy még egy srác sem környékezett meg. Süt rólad, hogy nincs kedved a társasághoz. – ráncolja a homlokát, majd hozzáteszi – Most pedig az igazat, ha kérhetem.

- Nincs semmi, Zayn. Tényleg, csak kissé lefárasztott a mai nap. Meg gondolkoztam – válaszolom szűkszavúan, mire ő csak lemondóan fújtat egyet.

- Reménytelen eset vagy – neveti el magát halkan, és úgy vélem, nem szándékozik mást hozzáfűzni. Csupán csendben mellettem marad. Nem megy el, nem hagy itt.

Velem marad, én pedig fejem a vállára hajtva pásztázom az egyre csak növekvő, hullámzó tömeget. Egy pillanatra mintha kiszúrnék egy ismerős arcot, de gyorsan eltemetem már csak a gondolatát is magamban, hisz látni sem kívánom.

Mocskosul bánt velem legutóbb, erőszakos volt, és azóta hiába hívogat napjában tizenhétszer, sosem válaszolok rá. Semmi gusztusom nincs már hozzá.

A földet pásztázom, miközben azon agyalok, hogyan is bírnak menni azok a lányok a szemben lévő fal mellett, piros löttyel a kezükben, mikor én még csak stabilan megállni sem lennék képes azokban a tűsarkú, nyakkitörős cipőkben. Furcsállva nézek a lazán befűzött bakancsba bújtatott lábaimra, és érzem, ahogy Zayn válla megrázkódik alattam. Kérdőn pillantok rá, mire csupán megrázza a fejét.

- Hidd el, hatszor olyan jól nézel ki bakancsban, mint azok a műlányok – vigyorog rám, átdobva a karját a vállam felett, és pedig mosolyogva húzódom közelebb hozzá.

Szeretem az ölelését, olyan tesós, és az erős karjaival mindig szorosan fog, csak úgy, mint Andy tette.

Gondolatban megdicsérem magam, amiért képes vagyok felidézni őt magamban, anélkül, hogy elkapna a sírógörcs. Legalább az ilyen apróságok tudatában bebizonyosodik néha, hogy fejlődőképes vagyok.

Elbambulok, túlságosan is, ahhoz, hogy észrevegyem, amint két sportcipős láb bekúszik a képbe, csak akkor tűnik fel, mikor Zayn megsimítja a vállam, és felkászálódik a lépcső aljáról, majd elveszik az ugráló emberek közt.

Tekintetem felvezetem a cipők tulajdonosához, barna szemei, ha lehet, még bőszebben csillognak, mint általában, bár lehet, hogy csak a villódzó fények teszik.

Látom az arcán, hogy hezitál, én pedig – cseppet sem könnyítve a dolgán – némán bámulok rá, végül bizonytalan mozdulatokkal, de leül mellém oda, ahol eddig kreolbőrű barátja foglalt helyet.

Ráemelem a tekintetem, majd félénken elmosolyodom, ő pedig elröhögi magát.

- Jössz táncolni? – kérdezi inkább, mire vigyorogva rábólintok, hisz egy ilyet hülye lennék kihagyni.

Felpattan, majd a kezét nyújtva engem is felhúz az elmúlt kábé másfél órában ülőhelyemül szolgáló lépcsőről, majd vigyorogva kezd el húzni egyenest be, az embertömeg kellős közepe felé.

Mikor úgy tűnik, megtalálja a számára kényelmes helyet a tánctérként funkcionáló nappali fa padlóján, felém fordul, és rám néz, az zene fokozatosan kezd lassulásba, s mintha csak a mi kedvünkben akarnának járni, elindul egy lassú, s tán kissé lagymatagnak mondható dal. Másnak talán csak egy dal, nekem viszont sokkal inkább A dal.

Emlékszem, a múltkor Zayn bedugta a fülembe a fülhallgatót, és közölte, hogy muszáj meghallgatnom a barátnője új albumát. Nem túlzottan az én zenei ízlésem, az ő kedvéért mégis bele-bele hallgattam néhány dalba, és volt egy, ami határozottan megfogott.

Li jutott eszembe róla, és azok a szavak, amiket nekem ígért, az a nap, mikor azt mondta, ő örökké velem lesz. Hogy sosem hagy magamra.

Lélegzetvisszafojtva pillantok rá, a körülöttünk lévő rengeteg ember fele otthagyja a táncteret, és inkább elmegy inni, az ott maradt apróbb tömeg pedig nagyrészt párokból áll, akik egymáshoz ragadva smárolnak, esetleg csak ölelkezve támogatják egymást. Hisz a legtöbbjük olyan szinten részeg már, hogy segítség nélkül megállni sem képes, így pont kapóra jön a lassú dal.

Liam is rám néz, egyenesen a szemeimbe, majd kitárja a karjait, én pedig gondolkodás nélkül furakszom az ölelésébe. Talán máshogy nézünk ki, mint a minket körülvevő párok, én Liam derekát ölelem körül, míg az ő karjai a hátamnál találkoznak, konkrétan a nyakamba borult. Mosolyogva fektetem fejem a mellkasára, hallgatva nyugodt szívdobogását, ami édes kontrasztot alkot a lagymatag dal ritmusával.

Próbálom kizárni a minket körülvevő világot, ami nem is olyan nehéz, tekintve, hogy Li erősen szorít az ölelésében. Vele nem érdekel a külvilág, nem érdekel, hogy hogyan nézünk ki, vagy mások mit gondolnak rólunk. Nem érdekelnek a hátamba fúródó féltékeny lányoktól származó pillantások, akik az este folyamán amúgy is végignézték, ahogy Dani-vel nyalják-falják egymást.

- Szeretlek, Liam – suttogom halkan, félek, hogy meg sem hallja, a szorítása mégis szorosabbá válik egy pillanatra, arcát a nyakamba fúrja, és a hajam közé szuszog.

- Én is szeretlek, Minnie – kuncogásba kezdek a hülye becenevem hallatára, és ő is elneveti magát. Olyan szerencsétlen ez az egész helyzet, mégis hihetetlen jó érzés, és ebben a pillanatban úgy tűnik, Li észbe kap, s jobbra-balra kezd velem dülöngélni a zene ritmusára.

Kezeimmel a pólója hátulját markolászom ragaszkodón, a dal az utolsó akkordokat játssza, mégsem tűnik úgy, mintha szándékában lenne elereszteni.

Többször meghallgattam már azóta ezt a számot, így a refrén sorait kívülről fújom, s könnyeimmel küszködve hajolok feljebb. Li elereszt egy pillanatra, majd karjai rögtön újból satuba fogják a derekam, mire elmosolyodom a könnyeimen keresztül.

Átkarolom a nyakát, a füléhez hajolok, és halkan énekelni kezdek. Úgy, hogy csak ő hallja, és senki más.

- Örrökké együtt maradunk, ne aggódj!

Örökké melletted leszek, ne aggódj!

Ez a kör sosem ér már véget, csak tudd, hogy majd újra találkozunk.

És mi örökké együtt maradunk. Mindig, és örökké.

Itt vagyok.