36. Meglepetés

Sziasztok Drágák!

 Jaj, de imádtam írni ezt a részt. Meg nem tudnám mondani pontosan, miért is, egyszerűen szeretem. Pedig nem is történik benne semmi érdekes.

Közeledünk, közeledünk a végéhez, még nem tudom igazán, de lehet, hogy kihúzom negyven részig. Ez igazából attól függ. Aztán lehet, hogy nem.

Most épp semmiben sem vagyok biztos, csupán abban, hogy Epilógus teljes biztossággal lesz.:)

Köszönöm szépen a kommenteket, a díjakat, a megtekintéseket meg mindent, imádlak Titeket, egytől egyig.

Jó olvasást, és pihenjétek ki magatokat a hétvégén!

Csók,

J. <3

Ui. Harry szemszög, nekem személy szerint hiányzott már.

Vigyorogva fordulok körbe, a nappali már félkészen áll, a földön össze-vissza csomagolópapír darabkák, és krepp papírcsíkok hevernek szétszórva. A korláton lufik sora fut végig, büszkén tekintek végig rajta, hisz a ház azon része az én munkám.

Louis röhögve szalad el mellettem, kissé meglökve engem a vállával, ezzel kizökkentve a gondolatmenetemből. Furcsállva nézek utána, majd mikor Eleanor is elszalad a másik oldalamon, rájövök, hogy valószínűleg rájuk jött a kergetőzhetnék.

- Add már vissza, te idióta – áll meg El a kanapé egyik végénél, tökéletesen szemben a barom haverommal, és határozottan néz a srácra, aki egy héliummal teli lufi zsinórját fogja a kezei közt.

- Fogd be és inkább csinálj egy szendvicset – dönti Lou kissé oldalra a fejét, miközben incselkedően viszonozza a lány pillantását.

- Ezt már elsütötted párszor, Édes – rázza meg a fejét, minek hatására a haja az arca körül kezd repkedni. Olyan hatást kelt, mint egy kislány, aki durcázik, mert elvették tőle a kedvenc játékát.

- Tényleg? – bandzsít be Lou és látom, hogy már Eleanor-nak sem hiányzik sok a feltörekvő nevetéshez, de egyenlőre még tartja magát, bár az ajka széle időnként meg-megrándul, ahogy sértődött arckifejezéssel, mégis szeretetteljes tekintettel tartja szemmel barátját.

Szórakozottan bámulom őket, majd úgy döntök, benézek a konyhába, hátha kéne egy kis segítség. Igen, a látszat ezt kelti, mégis lehangolódok kissé az ilyenektől. Látni, hogy mennyire boldogok, mennyire szeretik egymást.

Félreértés ne essék, imádom mindkettőt és mikor épp nem a kanapén romantikáznak, iszonyat szórakoztató páros, mégis kissé irigy vagyok. Ahogy El néz arra a kreténre. Ahogy Lou idönként átöleli, vagy épp azok a feltűnésmentes, apró kis csókok, amelyekkel a díszítés közepette jutalmazták egymást. Egyszerűen észrevehetetlen, hogy mennyire oda meg vissza vannak a másikért.

Ilyenkor pedig felébred bennem az a bizonyos érzés, amit nem tudok hová tenni.

Az érzés, hogy én is akarom azt, hogy valaki így nézzen rám.

Akarom, hogy a kezem a derekára simíthassam, és bármelyik percben átölelhessem őt.

Akarom, hogy apró csókokkal halmozhassam el minden egyes pillanatban.

A fülébe akarom súgni, hogy „szeretlek”, meg akarom szépíteni minden egyes pillanatát, meg akarom óvni minden rossztól. Vigyázni akarok rá.

Akarom, hogy valaki kezeit a nyakam köré fonja, s minden percben öleljen.

Akarom, hogy csókjaival halmozzon el.

Akarom, hogy ajkai az enyémek közé motyogják azt a bizonyos szót, én csak akarom, hogy szeressen. Hogy érezzem a szeretetét.

Ilyen, valamint ehhez hasonló, magasröptű gondolatok cikáznak a fejemben, mikor beállok Zayn mellé a konyhában, és bámulom, ahogy nagy odafigyeléssel rakosgatja össze a szendvicseket. Vaj, sonka, paradicsom, uborka. Mikor sikeresen belezavarodok a különböző hozzávalók sorrendjének megfigyelésébe, eldöntöm, hogy rám most itt nincs olyan eget rengetően nagy szükség, így úgy ahogy jöttem – egyetlen szó nélkül – ki is sétálok a helységből, majd nagy sóhajjal lehuppanok a kanapéra.

- A-a, haver, nem heverészünk – jelenik meg Lou felettébb értelmes arca a látóteremben, mire kissé megugrok.

- Szívbajt hozod rám – tenyerem a mellkasomra szorítom, kissé túldramatizálva a helyzetet, de nem tűnik úgy, mintha meghatná; kezét nyújtja felém, amit morogva bár, de elfogadok, ő pedig felhúz ültemből.

- Segíts nekem elvinni az útból ezt a szart – vigyorog rám, miközben ujjával a kanapé felé bök. Szem forgatva bár, de megfogom a bútor egyik végét, míg ő beáll a másik felére, felemeljük, majd arrébb vonszoljuk onnan.

Josh kilép a konyhából, és megáll a rögtönzött táncparkett közepén, miközben elég érdekes, amolyan „Innen hiányzik valami, nem?”- fejet vág.  Visszafojtott nevetéssel nézzük végig, ahogy a homlokát vakarászva pislog körbe a nappaliban, majd megvonja a vállát, és tovább sétál. Nem egy észlény, meg kell hagyni.

- Te hülye, arrébb vitték a kanapét, nem tűnt fel? – csapja hátba Dan, a banda gitárosa, mire Josh csupán motyog valami „Jaa” szerű hangot, de nem tűnik úgy, mintha legkevésbé is izgatná a dolog.

***

A világítás készen, a zene készen, a táncparkett készen, és a piák szintén pipa. Nem sokára megérkezik valaki – gőzöm sincs, Lou kit küldött el érte – a tortával, ami tudtommal Batman-t ábrázolja, és Danielle taxija is perceken belül itt lehet.

Az izgatottság szinte tapintható a levegőben, mindenki toporog, és a sok embernek köszönhetően egyre hangosabb az alapzaj. Tompán hallom, ahogy megszólal a kaputelefon, vigyorogva lépek oda a hangszóróhoz, az apró képernyőn felvillan Dani mosolya, és pillanatokon meghallom a kissé tompított, de még így is kedvesen csengő hangját.

- Csak nem be akarsz jönni? – vigyorgok, mit a rohadt tök, ő pedig nevetve válaszol.

- Ha akarjátok, vissza is mehetek Californiába.

- Nyitom – közlöm, és mielőtt még kinyomnám, újra hallom a nevetését.

A zsebem megrezdül, mosolyogva nyúlok érte, tudom, hogy ő írt. Megnyitom az üzenetváltásunk, ami nagyvonalakban annyiból állt, hogy közöltem vel, minden készen áll, jöhetnek.

„Hát akkor, Show time”

Olvasom az SMS-ét, a szám sarka feljebb csúszik, és pillanatok múlva – immár teljes vigyorral a fejemen – pattanok fel egy székre, és elkiáltom magam, mire a társaság nagy része rám néz.

- Mindenki fogja be, és keressetek egy helyet, ahol elbújhattok – közlöm a haverokból, esetleg munkatársakból álló tömeggel, néhányan benyögnek egy „oké”-t, mások csak bólintanak, aztán újra mozgolódás támad, és kissé halkabban mindenki rejtekhely után kezd kutatni.

- Ne könyökölj már a vesémbe! – suttogom élesen, és arrébb lököm Louis kezét magamtól.

A kanapé mögött kuporgunk, mi leszünk az elsők, akik felugranak majd, és a példánkat követi az összes meghívott is.

- Nem férek már el – közli nagyon értelmesen, mire indulatosan kifújom a levegőt.

- Fogjátok be – rivall ránk Zayn, mire észbe kapok, és újból a bejárati ajtót kezdem szuggerálni, hisz innen pont rálátni. Megnyitom a telefonomban a Niall-től érkezett üres üzenetet, valószínűleg azért küldte, hogy jelezze, mindjárt itthon vannak.

A házban síri csend, és félhomály uralkodik, az ember meg nem mondaná, hogy tartózkodik bent vagy ötven ember minimum. Mindenki elbújt, és kussol, amiért mérhetetlen hálát érzek.

A hangtalanság miatt hallom, a léptek zaját, Liam sietős lépteit, ahogy valószínűleg elsőként felkocog a lépcsőfokokon, majd nekiáll csörömpölni a zárral.

Érzem Louis leheletét a tarkómon, valamint hallom, ahogy Dani idegességében halkan kopog a padlón a körmeivel.

Az ajtó résnyire nyílik, fokozatosan árad be a lakásba a lemenő nap fénye, és megpillantom Liam-et, amint mit sem sejtve belép a házba, majd lecipzározza a bőrdzsekijét.

Abban a pillanatban, mikor megfordul, megragadom a kissé dermedt Danielle karját, és a srácokkal egyszerre ugrunk fel a kanapé takarásából, velünk együtt pedig az egész ház egy emberenként bújik elő, majd kiáltja el magát:

- Meglepetés!!